A Szende Egoista

#19

Jimin POV

  - Nem kéne próbálni? - kérdezi Kook, amint belép a szobámba. Fejét forgatva körbenéz a szobámban, majd leül az ágyam szélére, és tekintete az íróasztalomon állapodik meg. - Szép nagy szobád van - dicséri meg, térdeit pedig felhúzza, így ringatózva párat a puha matracon.

  - Próbálni? - vág fejbe a gondolat, és már látom lelki szemeim előtt megfáradt alakunkat, szóval azonnal el is vetem magamban az ötletet. - Nem. Még van időnk.

  - Két hét, Jimin. És én még csak láttam a koreográfiát... De hát, te tudod.

  Leülök mellé az ágyra, és csak figyelem őt, amint lehunyja a szemeit, karjaival maga mögött támaszkodik, fejét pedig hátrabillenti. Hosszú percek telnek el így, amikor is végre megkérdezi:

  - Szüleid hol vannak?

  Ennek a kérdésnek a megválaszolása régen egyáltalán nem okozott problémát. "Dolgoznak", "vásárolnak", "kint kertészkednek", "elmentek színházba", "apa elvitte anyát vacsorázni" - ilyen válaszok hagyták el a számat. Amikor viszont elváltak, úgy éreztem, szétesik körülöttem minden. Hirtelen, egycsapásra lettünk a "tökéletes családból" "két lábon járó katasztrófa". Megszűntek a családi étkezések, amikor közösen fogyasztottuk el az ételt, mialatt megbeszéltük a hét eseményeit; nem lett több apa-fia hétvége; a családi külföldi nyaralásoknak is végleg búcsút inthettünk; többé már nem láthattuk anyát és apát egy szerelmes csókot váltani reggel az előszobában, mielőtt még elrohannának dolgozni...

  De talán mégsem ez volt a legrosszabb dolog, ami történhetett. Utána hónapokig kellett néznem, ahogy minden, amit anyám addigi élete során felépített, romba dől. Az egész apróságokkal kezdődött: lemondott a klubtagságokról, nem járt el a barátnőivel elegáns éttermekbe, nem volt a takarítás megszállottja. Majd szép lassan kezdte elveszíteni a tekintélyét az állásában, bánatát alkoholba fojtotta, és végül a pszichiátriáról buszozik haza minden kedd és csütörtök délután, miután megtagadták a vezetői engedélyét.

  A számomra addigi legfontosabb személy élete tönkrement. 

  Én pedig ezen kérdéseknél egyre inkább meg lettem lőve. Mindenhol megkaptam. A tanároktól, a szomszédoktól, anyámék ismerőseitől, a barátaim anyukáitól. "Hogy van anyukád?", "Szegény, biztosan nem lehet egyszerű!" És én erre mit mondhattam volna? "Jól, köszönjük szépen, hála istennek sikerült meggyőznünk az orvost, így nem kell rehabilitációra küldeni az ország másik felére"

  A családi életem egy hazugság.

  "És, mi volt otthon nálatok az ebéd?"

  "Anyukám csinált tradicionális ételeket, és finom süteményt sütött!" - Felmelegítettük a tegnapi kínait, amit rendeltünk. Az öcsémmel még ehetőnek tituláltuk.

  "Anyukád dolgozik még?"

  "Szerintem igen, de hamarosan hazaér." - Abban sem vagyok biztos, hogy bejár-e még egyáltalán.

  "Holnap végre vasárnap! Terveztek menni valahova?"

  "Sajnos nem, anyának rengeteg dolga van." - Tegnap elment, azóta nem láttam. 

  - Öhm, ma túlórázik - nyökögök hülyén, ami még engem is meglep. Az évek során megtanultam szemrebbenés nélkül kibökni a hazugságokat a témával kapcsolatban, most viszont összeszorult a torkom, hogy Jungkook képébe hazudtam. De egyszerűen képtelen vagyok elmondani bárkinek is. És nem csak azért, mert tuti kikotyogná valaki, és akkor engem és az öcsémet elvinnének. Hanem mert ha senki nem tudja, kevésbé fáj. Olyan, mintha nem is lenne igaz.

  - Oh, értem. Akkor - vált szerencsémre gyorsan témát - nem próbálunk?

  - Későre jár ahhoz, hogy elmenjünk a próbaterembe, és a többiek is kellenének a beállás miatt. Holnap viszont belevágunk. - Előkapom a mobilomat, és gyorsan dobok mindenkinek egy üzenetet, hogy holnap találkozunk, mert mindent bele kell adnunk.

  - Megnézünk egy filmet? - vetem fel az ötletet, ő pedig csak bólint.

  Az íróasztalomon lévő laptopomhoz lépek, bekapcsolom, és azzal együtt helyezkedünk el az ágy végében. Egy ideig tanakodunk, hogy mit is nézzünk, de végül valami olcsó, elcsépelt vígjáték mellett döntünk.

  Az egész filmet hason fekve kommentálom végig, egyszerűen fröcsögnek a számból a jobbnál jobb - illetve rosszabbnál rosszabb - poénok, amiket Kook meglepő módon díjaz, és nem üt le egy párnával, hogy "jaj, Jimin, hagyd már abba, ezek senki szerint nem viccesek!"

  - Naná, hogy összejönnek a film végén... - csattan fel Jungkook a besötétített szobában egy pokróc alól, amivel édesen egész testét betakarta.

  - És az téged miért zavar? - érdeklődöm vigyorogva, egyik kezemben támasztva államat.

  - Mert mindenki összejön mindenkivel... - Olyan érzés kerít hatalmába a motyogása hallatán, amit még soha nem tapasztaltam; a szívem hevesen dobog, mintha ki akarna szakadni a helyéről, hatalmas gombóc szorítja el a torkomat, a tenyerem pedig izzad. Mindezen kellemetlennek tűnő mellékhatások ellenére is... Ez egy fantasztikus érzés.

  - És te is össze szeretnél jönni valakivel? - kérdezem mélyen a szemébe nézve. Egy pillanatig tartja a szemkontaktust, majd pillantása ajkaimra siklik.

  - Igen. Nagyon szeretnék.