Hope (BEFEJEZETT)

1.4

Tessa Clark szemszöge:

A kocsiban néma csöndben ültünk. Nem az a kínos csönd volt, hanem az a kellemes, nyugtató. És ez hiányzott az életemből. Megérkeztünk a stadionhoz. Hat éve nem voltam itt. Mindig itt voltak a meccseink, aztán később az edzéseink is, amikor meg válogatott játékos lettem, az összes délutánomat itt töltöttem. Kiszálltam a kocsiból, és ámulva és bámulva néztem hogy a csarnok semmit sem változott.

- A sok emlék mi? - kérdezte vigyorogva Steven.

- De még mennyi... - susogtam, azzal megfogta a kezem és bementünk az ajtón. A fiam, a zöld füvön focizott Daniellel. Aztán durr. Noah gólt lőtt.

- Anyu, láttad!? Gólt lőttem! - harsogta.

- Igen Kincsem, nagyon ügyes vagy! - kiabáltam neki oda mosolyogva.

- Na, kinek van a legjobb kereszt fia! - hallottam meg harsány hangot mögülem. Ott állt a legjobb barátnőm Annie Johnson.

- Annie! - ugrottam a nyakába. Körülbelül egy éve nem láttam az én drága barátnőmet. És még most is csinos volt. A teste napbarnított volt, ami jól kiemelte a szőke haját, és a mogyoróbarna szemeit.  Annie mindig is magas és karcsú nő volt, és hát igen, a férfiak döglöttek utána. Egy egyszerű babarózsaszín trikó volt rajta, egy fehér szoknyával.

- Tessa! De jól nézel ki!

- Te sem panaszkodhatsz! - aztán egyszer csak lefagyott. Megértem.

- Steven te mi a francot keresel itt? - kérdezte kimért hangon.

- Annie! Nyugi. Megbeszéltük. Tudja... Tudja hogy Noah az ő fia. - mondtam az ideges barátnőmnek.

- Ha átbaszod őket Steven! Ha megint fájdalmat okozol nekik! Kitekerem a nyakad! - mondta a barátnőm, de nem lehetett sokáig mérges mert a fiam a kereszt anyja kezei közé vetette magát.

- Annie!

- Prücsök! Úristen de megnőttel! És milyen helyes vagy! Azt hiszem, törsz majd még össze szíveket. - mondta Annie, majd egy puszit nyomott Noah arcára és a kezébe nyomott egy ajándék táskát. - Tessék Manó, ez a tiéd! - a fiam pedig örömmel teli arccal bontotta ki az ajándékot. Ami nem más volt, mint egy plüss focilabda és rengeteg édesség.

- UU, köszönöm szépen! - mondta a fiam, aki már ugrott is a csokikra.

- Ez pedig a tied Tessie! Nem akartam ajándékot hozni, mert tudom hogy nem szereted, de ezt muszáj volt. - nyomott a kezembe egy ajándék táskát. Belenyúltam, és kihúztam a tartalmát. Egy képkeret volt, benne egy nagyon nagyon régi képpel. Azon a nyáron készült mikor megismertük Steven-éket. A képen ott álltam középen én, a derekamat pedig Steven karolta át, a másik oldalamon Annie állt, aki Daniel mellkasának döntötte a fejét. Steven mellett állt Jefferey Carter, mellette pedig James Smith. Anniek mellett pedig Walter Graham állt. Az egész baráti társaságunk. De rég volt istenem.

- Annie... ez... köszönöm! - mondtam, miközben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Steven óvatosan átkarolt, én pedig, még mindig a képet néztem.

- Anyuci, miért sírsz? Ne legyél szomorú akkor én is az leszek. - mondta a fiam, nekem pedig egyből mosolyra gördültek az ajkaim.

- Semmi baj Manócska. Örömömben sírok. - hajoltam le a fiamhoz és szorosan megöleltem. - Mit szólnál, ha elmennél Steven-el vásárolni? Hm? - kérdeztem a fiam, aki bőszen bólogatott. - Akkor hajrá. - paskoltam meg a vállát, majd megfogta az apja kezét, és kimentek a stadionból.

- Na, mi folyik itt? - lépett oda Daniel, aki eddig az edzőjével telefonált. - Annie?! - döbbent le teljesen Daniel.

- Én is örülök neked! - fújtatott Annie. Hát igen. Azon a nyáron, én Steven-el jártam, ő meg Daniel-el. De mindig ilyen se veled, se nélküled kapcsolatuk volt, hetente szakítottak, aztán jöttek össze. Persze ez a barátnőmnek nagy szívfájdalmat okozott, nekem meg sok fejfájást. Aztán az elmúlt hat év alatt is próbálkoztak, de hát nem jött nekik össze. Így elég kellemetlen volt a szitu.

- Na jó! Fejezzétek be! Ma muszáj ünnepelnünk! - jelentettem ki, nagy vigyorral az arcomon. 

Steven Cox szemszöge:

Beültünk a kocsiba, és a legközelebbi pláza felé vettük az irányt.

- Steven bácsi! - szólalt meg a fiam a hátsó ülésről.

- Tessék öcskös?

- Te mióta ismered anyucit?

- Hát jó rég óta. Nagyon jóba voltunk. Anyukád, Daniel, Annie, Jefferey, James és Walter.

- Azta! Anya sose mondta. És az apukámat nem ismerted? Anyuci azt mondta, hogy ő is focista, ráadásul elég híres. Anya azt mondta, egy koncerten ismerkedtek meg. Anyuba bele akart kötni egy srác, de Apa megvédte. - mondta a fiam. Tisztán emlékszem arra a napra. Tessán egy falatnyi sort volt, egy krém színű trikóval, és egy csávó rámászott, én meg leütöttem. - Szerinted Apa miért nem maradt velünk? Miért volt fontosabb neki a foci mint mi? - hátra fordultam Noah-hoz, és be kellett lássam, tényleg úgy néz ki mint én. Kivéve a szája. Azt Theresa-tól örökölte. Noah azokkal a hatalmas szemeivel nézett rám, és láttam, hogy nem érti miért hagyta el az apukája. Én sem értem, hogy tudtam elhagyni őket.

- Mert az apád egy hatalmas idióta volt öcskös. De, ha mondjuk felbukkanna. És azt mondja, hogy soha többé nem hagy el téged se anyukádat, te megbocsátanál neki? Tudnád szeretni?

- Igen apa, megbocsátok neked, és szeretlek. - a szemem tágra nyílt, és a mosolygó fiamat figyeltem. Ez a gyerek ugyan olyan okos mint az anyja.