A nevem Theresa Clark. Hat évvel ezelőtt még csak egy átlagos 16 éves lány voltam, álmokkal vágyakkal. A családom büszke volt rám, mert eléggé tehetsées voltam. Mondhatni mindenben. 16 éves voltam, mikor beleszerettem Steven Cox-ba. Terhes lettem, á...
Steven már három hónapja kómában van, és nagyon kevés az esélye, hogy fel is ébred. Minden nap vagy reggel, vagy este, de bemegyek hozzá. Persze, van hogy csak fél órára, mert a kicsiket nem hagyhatom egyedül. Chris már fél éves, kinőtt már egy foga is, és a fájdalomtól sokat sír és nyűgös. Így mostanában velem szokott aludni. A lányok már egyre elevenebbek, közben Tina is megszült egy hónapja, és a kis Harold kiköpött apja. Ma nem mentem dolgozni. Végleg eljött a pillanat, hogy feladom. Egyszer csak James nyitott be a szobámba.
- Hello Tessie!
- Szia James. - mondtam rekedtes hangon.
- Hogy vagy?
- Nem látszik?
- De.
- Mikor leszünk végre boldogok? Mindenki? Úgy tényleg igazán boldogok! Ha Steven nem kell fel ebben a hónapban, lekapcsolják a gépekről.
- Ki kell tartanod! A gyerekeidért Tessa!
- Nem megy...
- Mennie fog, Szívem. Csak kérlek ne add fel! Jeff is olyan boldog. Ott fent. Hogy végre együtt vagytok. Hinned kell, hogy felkel, és együtt lesztek. Van három kisbabád, és egy fiad, aki mindjárt kijárja az első osztályt. Nekik szükségük van rád. Ahogy a húgodnak is. Tinának is, és a kicsi Harrynak is. Nekünk itt mind szükségünk van rád. - mondta, majd megszorította a kezemet.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan.
- Sose köszönd. Most pedig mássz ki az ágyból, és vidd el a gyerekeidet sétálni. Annie-val. Vagy Daisy-vel. Csak mozdulj ki. Sétálj. És csak is a gyerekeidre gondolj. Mert most ők azok, akik életben tudnak tartani. - mondta, majd adott egy puszit a homlokomra és elment. Így hát megfogadtam James tanácsát, felhívtam Annie-t, hogy nem e kísér el, elvinni a gyerekeket sétálni. Belegyezett. Mivel június van, és már simán vannak 28 fokok, egy vékony farmert vettem fel, egy zöld pólóval és bőrdzsekivel. A kicsiket nyilván azért melegebben öltöztettem fel, de nem is úgy, hogy megsüljenek. Miután felöltöztettem őket, beleraktam a három személyes babakocsiba a három kis Manót.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy nem messzi parkba mentünk sétálni.
- Tessa, figyelj. A legjobb barátnőm vagy, és nem mertem még senkinek elmondani. De, nagy valószínűséggel terhes vagyok. - jelentette ki Annie.
- Annie ez fantasztikus! - öleltem át a barátnőm.
- Igen, de jó anya leszek? Én... nem vagyok olyan mint te. Úgy szereted Chris-t, mintha ha sajátod lenne, pedig az apja ölte meg a testvéred. Három pici van a nyakadon, és plusz az elsős kisfiad, akit 16 évesen szültél. Remekül helyt állsz anyaként. Én nem... Nem tudom, hogy ilyen leszek e...
- Annie, fantasztikus anya leszel. Hidd el. És Daniel lesz a legboldogabb ember, hogy végre babátok lesz. Hidd el. Remek anya leszel Annie Johnson.
Délután elmentünk a babákkal Noah-ért a sulihoz, majd haza. Megcsináltuk Noah-val a háziját, majd a vacsorát. Csak a szokásos. Ahogy másnap reggel is elvittük a suliba, majd haza. Minden napom ugyan olyan. A kórház neve villogott a telefonom kijelzőjén. Azonnal felvettem.
- Jó napot Theresa Clark vagyok, miben segíthetek?
- Jó napot Ms. Clark. A vőlegénye orvosa vagyok. Steven a mai nap folyamán felébredt, és stabilizálódott az állapota. Mindenre emlékszik, és szeretné látni magát és a gyerekeket. - mondta a doki. Gyors elugrottunk Noah-ért a suliba, ahonnan kikértem, mondván az apja 3 hónapos kómából most ébredt fel. Száguldottam a kórházig, közben pedig mindenkit értesítettem. David sietett felém, és a kezébe kapta az egyik hordozót, pont azt amiben Des feküdt, és szó nélkül mentünk Steven szobájáig, ahol konkrétan berúgtam az ajtót. És ott volt. Ott ült az ágyon.
- Steven! - borultam sírva a nyakába.
- Tessa. - ölelt vissza jó szorosan. - Most már összeházasodunk. Ha törik. Ha szakad. Szeretlek szerelmem. Mindig is te voltál, vagy, és leszel életem egyetlen és igaz szerelme. - mondta, de én csak sírtam és sírtam örömömben. De én sem gondoltam másképp.
