Hope (BEFEJEZETT)

1.8

Noah eltűnt. A szavak alig jutottak el a tudatomig.

- Tessa! Mi történt? - kérdezte Steven, már nem tudom hányadijára.

- Noah... - susogtam.

- Theresa, válaszolja már! Mi! Van! A! Fiammal! - üvöltötte az arcomba.

- Eltűnt. - mondtam még mindig totálisan ledöbbenve. Steven, kirántotta a telefont a kezemből, majd váltott pár szót Clara-val, és idegesen lerakta a telefont.

- Mi történt? - gyűltek körénk a többiek.

- A fiam bújócskázott a dadával, majd felszívódott. - mondta Steven, belőlem meg kitört a zokogás. Steven erősen magához szorított, én pedig a mellkasába fúrtam a fejem.

- Hívjuk a rendőrséget! - mondta Ashley.

- Nem lehet. Még nem telt 24 óra. - mondta Daniel.

- Megmondom mi lesz! - kezdett bele Steven. - Szépen elmegyünk Tessáék lakására, ott beszélünk Clara-val, majd nekiállunk keresni Noah-t. Szétválunk és mindenki keresi, más más irányba.

- De Los Angeles hatalmas! - mondta kétségbe esve a húgom.

- Leszarom! Meg kell találjuk a fiam! Indulás! - mondta Steven.

Steven Cox szemszöge:

Amilyen gyorsan csak lehetett, szálguldottam Los Angeles utcáin. Tessáék a város szélén laknak, így beletellet egy jó tíz percbe míg megérkeztünk. Clara már a ház előtt várt minket.

- Theresa, annyira sajnálom, fogalmam sincs hogy történhetett. - kezdett el szabadkozni Clara.

- Nyugodj meg Clara nem a te hibád. Viszont azonnal el kell kezdenünk a keresést! - mondtam. Tess még mindig sírt. Utálom mikor sír.

- Theresa te meg szedd össze magad! Meg kell találnunk a fiunkat. Ne sírj. - töröltem le a könnyeit, ő pedig abba hagyta a sírást. Végre megérkeztek a többiek is.

- Jó akkor én Tessá-val megyek, Annie te Daniel-el, Ash te mész David-el és Walter-el. James Jefferey és Clara, ti is együtt mentek. Én, Tessa, Annie és Daniel itt keressük a környéken, ti pedig menjetek vissza a városba! - adtam ki az utasításokat, majd a többiek bepattantak a kocsijukba, és elindultak Noah keresésére. Mi inkább gyalog folytattuk. Daniel-ék az egyik irányba indultak el mi meg a másikba.

Eltelt már vagy két óra, és még senki nem lelt Noah nyomára. Konkrétan a sírógörcs szélén álltam, már Tessával is külön váltunk, hátha az egyikünk megtalálja. De semmi. Már a város végében voltam, ahol már se ház se fű nem volt csak út. Ez az út vezetett ki a városból.

- Noaaaaah! - ordítottam el magam, mikor egy síró hangra lettem figyelmes. - Apuci! - kiabált vissza a fiam, és láttam ahogy felém fut. Köszönöm! Én is el kezdtem felé futni, majd a karjaim közé kaptam. Noah még mindig sírt, én pedig a hátát simogatva nyugtatgattam.

- Noah Endru Cox! Hogy lehettél ennyire felelőtlen?! Halálra aggódta magát mindenki!

- Bocsáss meg Apa. Csak játszottunk Clara nénivel, én pedig kijöttem a lakásból, hogy a játszótéren bújjak el, de megláttam egy kiscicát, és meg akartam fogni, de ő elfutott, és idáig kergettem, és innen már nem tudtam, merre menjek haza. - sírta el újra magát a fiam.

- Jól van, most már ne sírj. Itt vagyok. - adtam egy puszit a homlokára. - És hol a cica?

- Itt. - húzta el a kabátját, ahonnan egy apró macska ugrott ki. - Ugye Apa, megtarthatom? - kérdezte kisírt szemekkel.

- Hát ha már idáig üldözted kár lenne, csak úgy elengedni. - mondtam, majd mindenkit felhívtam, hogy Noah él és nincs semmi baja. Szépen visszagyalogoltunk Tessáék házához, ahol már mindenki idegesen várakozott.

- Anyuciii! - mondta a fiam, majd odafutott az anyjához, szegény macskát is magával rángatva.

- Noah! - futott felé Tess is. Majd a karja közé kapta Noah-t és agyon ölelgette meg puszilgatta. - Noah, esküszöm ha még egyszer ilyet csinálsz...

- Ne haragudj anyuci. Csak a cicát akartam megfogni. - vágott az anyja szavába, majd Tessa, újabb adag puszikkal halmozta a fiunkat. Egyszer csak észre vettem egy 11 év körüli kislányt, amint nézelődik és sírdogál.

- Noah, add ide kicsit a cicát. - a kezembe nyomta az apró szőrgolyót, majd épp a kereszt anyja kapta a karjai közé. Oda sétáltam a kislányhoz, majd legugoltam elé. - Őt keresed? - kérdeztem, majd felé nyújtottam a kismacskát. A kislány nem mondott semmit, csak bólogatva kikapta a kezemből a cicát, majd elindult fel a lépcsőházba. Mosolyogva néztem utána.

- Köszönöm! - szólt vissza, én pedig mosolyogva kacsintottam egyet, majd vissza mentem a többiekhez. Noah épp James-éknek ecsetelte a kalandját, én pedig hátulról átkaroltam Tessa derekát, majd a nyakhajlatába adtam egy puszit.

- Húzós nap volt. - mondta.

- Az bizony.

- Nem maradsz itt estére? - fordult felém.

- Ezer örömmel. - mondtam, majd egy lágy csókot leheltem az ajkaira.