A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

1. fejezet

- Adam nyomozó! – zavarta meg valaki a kis iroda nyugalmát. Az említett zavartan emelte fel fejét asztaláról. Vagyis pontosabban egy kisebb akta halomról, amit enyhe nyáltengerrel árasztott el, elmosva pár valószínűleg fontos információt is. De hát kit izgat ez?

Kómás, fejjel fordult az őt szólító hang irányába, amolyan „ki a franc mer zavarni" fejjel. Néhány másodperc fázis késés után végül sikerült is beazonosítania egy fiatal férfit, akinek az arca valahonnan még ismerős is volt, vagy legalábbis annak kellett volna lennie. De sajnos ez nem igen teljesült, így félig az álom hatása alatt kibökte:

- Te ki a faszom vagy?

- A... a nevem Nathaniel, és már lassan egy hónapja itt dolgozom – bökte ki megszeppenve a srác.

- Hm... Aha - mérte végig újra őt Adam. Nyúlánk volt, sovány, nem túl izmos alkat és átlagosan barna bőrű. Szőke, rövid haj, kétoldalt rövidre vágva, középen megnövesztve, de olyannyira, hogy néhol a hosszú, balra fésült tincsek bele lógtak az arcába. Szemei kékek, és olyan világosak, hogy elsőre azt hitte olyan buzis a srác, hogy még színes kontaklencsét is hord. Szóval a külseje igazi tinédzser külső, amire a fekete farmer és tornacipő még inkább rátesz, csak a fehér ing miatt munkahelyi a viselet, na meg nyakkendő. Egész ismerős, talán tényleg itt dolgozhat, de abban a pillanatban nem jutott többre vele. – És mit is akarsz? Épp dolgozom...

- Aktívan, mint mindig – motyogta a szőke, és remélte a férfi nem hallja, vagy nem érdekli, aztán hangosabban folytatta. – A kapitány hívja magát, ki kell hallgatnia valakit.

- Most komolyan ezért ébresztettél fel?! – mordult fel értetlenül a nyomozó, és már szedte is az aktákat, hogy újabb kényelmes fekhelyet készítsen.

Nathaniel egy teljes percig hitetlenkedve figyelte a felettesét, és azon gondolkozott, hogy létezhet egy ilyen ember, akit nemcsak nem rúgtak ki, hanem róla mondják, hogy ő a legtehetségesebb nyomozó az egész kapitányságon. Nagyon mélyponton lehet a rendőrség manapság.

- De uram - tért magához döbbenetéből. – Wilson kapitány magát akarja, mivel az emberünk nem hajlandó mással beszélni. Ráadásul jelentős bűnlajstrommal rendelkezik.

- Engem ilyenekkel ne zaklasson – nyúlt el íróasztalán Adam nyomozó.

- Nyomozó, kérem...

- Hagyj már aludni – torkolta le.

- Jól van, akkor had fogalmazzam meg a dolgokat másképp – vesztette el türelmét Nathaniel. – Wilson kapitány őrjöng a kihallgató előtt, maga után ordibál, hogy ha nem jelenik meg három percen belül a kihallgatóba saját kezűleg folytja meg a gyanúsítottat, akinek hála reggel óta felfordulás van. És bár ezt maga átaludta, de én szaladgálhattam különféle üzenetekkel ide-oda, mint valami idióta. Úgyhogy kérem, emelje fel a seggét, és vonszolja a kihallgatóba!

Adam meglepetten nézett asszisztensére, mert idő közben azt sakkozta ki annak kell lennie. Őszintén nem nézte ki belőle, hogy egyáltalán megpróbál bármit is kezdeni vele, mint ahogy mások se tették, de sajnos ő mégis. Ezek szerint viszont nem véletlenül kapta a srácot a nyakába. Végül megadta magát.

- Mégis mit tett az a szerencsétlen, amivel sikerült ennyire felbosszantania a mi drága kapitányunk? – tápászkodott fel Adam.

- Hát...

Másfél órával korábban...

Darren egy teljesen átlagos ember volt. Ő is utált felkelni reggelente, utálta a hétfőket, ha hidegen hozzák ki az ételét azok után, hogy egy laza órát várt rá, vagy ha dugó alakul ki a lehető legforgalmasabb úton, amit persze ő is használni kíván.

Megvolt a reggeli rutinja, mint mindenkinek, amiből most határozottan érezte, hogy kihagyott valamit. Csak épp nem jött rá, mit is. Aztán, mikor tekintete a rendőrség falába épített kávéautomatára tévedt, már tisztán érezte a kesernyés íz hiányát szájából.

Rögtön oda is ment volna, hogy pótolja mulasztását, de megpillantotta azt a magas, tagba szakadt, barna hajú, körszakállas embert, aki épp jókora fekete terepjárójából szállt ki. És ami még fontosabb, öltönyös mellkasán ott virított a kapitányi jelvény.

Darren figyelte, ahogy a férfi lassan végig sétál a rendőrséghez vezető rövid távon, majd eltűnik az épületben. Ezután ő is megindult, és úgy döntött akkor is pótolja azt a kávét, hiszen hosszú nap vár, ha minden úgy lesz, ahogy tervezte.

Hallgatta az automata jellegzetes kattogását, majd a kávé csobogását. Mikor az ital elkészült, jóízűen kortyolt bele. Aztán felemelte bal kezét, a benne lévő kilenc millis Colttal együtt, becélozta a kellő távolságba lévő terepjárót, és háromszor bele lőtt.

Három, éles csattanás rázta meg a környéket, az utolsó után pedig kisebb robbanás következett, ami jelezte, hogy sikeresen eltalálta a benzin tankot.

Ezután némi pánik tört ki, amit Darren csupán unottan szemlélt. A legtöbben körülötte futottak amerre láttak, de akadtak olyan szerencsétlenek is, akik bevetődtek kukák, fák vagy egyéb lehetséges fedezékek mögé. Valószínűleg onnan szebbnek találták az égő autó látványát.

Darren csak várt, közben újabbat kortyolt a kávéba, amit aztán rövidtávon inkább el is hajított, és tára maradékát az automatába eresztette, minek hatására víz spriccelt a szerkezetből. Ez csak amolyan kritika akart lenni, a kávé minőségét illetően. Aztán megint csak várt, szemi a rendőrséget fürkészték, várt, kivárt és...

Rémes sziréna kíséretében robbant ki a rendőrség épületének kétszárnyas ajtaja, hogy aztán vagy húsz, állig felfegyverzett, golyóálló mellényes rendőr rohanjon elő. Még szirénázó autók is befordultak a sarkon, körülvéve az épületet, csupán a móka és formalitás kedvéért.

Aztán zavar támadt az erőben, mindenki bambán nézett körbe az ellenséget keresve. Mint valami hadsereg, akiket rossz címre küldtek. Végül az egyik, akinek valószínűleg a legtöbb esze volt a sok izomagy között kiszúrta Darren kezében a fegyvert.

- Fegyvere van! – ordította el magát el magát, mire AK47-esek tucatjai szegeződtek rá. Ő addigra már annyit szánakozott a rendőrség kommandós egységén, hogy teljesen elfelejtette mért is áll ott, és amolyan „mit a franc van" fejjel fordult oda.

- Fegyvert eldobni! – csatlakozott egy másik kiabálós kedvébe lévő tag. Darren erre is kicsit lassan reagált, mivel már annyira a kezéhez nőtt az ő drágalátos Coltja, de eldobta. Abban a pillanatban, két indokolatlanul izmos, magát Arnold Schwarzeneggernek képzelő rendőr, akik ránézésre a kondi teremben éltek, mellé ugrottak. Azután hamar saját bőrén tapasztalhatta, hogy a srácok tényleg nem lufit tömtek a ruhájukba. Ez főleg akkor lett kellemetlen mikor a két fickó végtelenül kedvesen, és óvatosan a járólapba nyomták a fejét, úgy hogy annak mintáját hetek múlva is bárki felismerheti majd az arcán.

- De hisz ez az én autóm volt! – hallatszott valahonnan fentről a kapitány hitetlenkedő hangja, majd szemei a sikeresen össze mintázott arcú gyanúsítottra vándoroltak. Ezek után feje szép lassan kezdte felvenni egy érett, színekben gazdag szilva árnyalatát, majd felhördült: - TE!

- Öhm... Ismeri, főnök? – kérdezte óvatosan az egyik fegyveres.

- Ez Darren Shan – közölte enyhén zihálva. – Most pedig vigyétek, vigyétek fiúk. Bilincseljétek meg. Háromszor. Aztán a kihallgatóba láncoljátok a székhez, húsz kilós súlyokat a lábára és addig pislogni se hagyjátok, míg elő nem halászom a szöges gumibotom...