A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

6. fejezet

Nos, Darren tényleg nem adta oda a szobát, sőt, mire kinyitotta az ajtót, már be is zárkózott oda. Szóval sebtében megtörölközött, meg ledobálta a vizes gönceit, hogy felvegye a szárazakat. Ez kimerült az ingjében. Nathaniel is ugyan ezt tette, csendesen, és a lehető leggyorsabban, csupán ő valami alvó ruházatott vett, ami Adam megelégedésére mindössze egy bokszerből, és trikóból állt. A szőke nehezen mozgott, és eléggé darabosan, így neki egyszerre volt valamicske bűntudata, és kedve nevetni.

Végül mikor asszisztense a lépcső tetején cövekelt úgy jó öt perce, és úgy meredt a lépcsőfokokra, mintha azok minimum a pokolba vezetnének, megsajnálta és felkapta. Mindössze egy halk nyikkanás hagyta el Nathaniel száját, és az ingjébe markolt, de úgy, mint aki pont nem tudja eldönteni, hogy a bőrt akarja lekarmolni róla, vagy egyszerűen csak közelebb kerülni hozzá.

A kanapéra rakta le, és amikor a szőke sietősen elhúzódott tőle, beletörődött, hogy valószínűleg nem alszanak együtt. De a helyet egyértelműen átadta, a kissé remegő fiúnak most sokkal inkább kell az alvás. Ő majd mondjuk kisajátítja a konyha pultot. De senki nem csodálkozzon, ha az után mozdulni se fog tudni, az elgémberedett végtagok sorozatától.

Leült a pulthoz, közben hallotta, ahogy Nathaniel betakaródzik, és helyezkedik. Mocorgott, forgolódott, majd közel negyed óráig bámulta hol a tv-t, hol a plafont üres tekintettel. Végül nem bírta tovább.

- Gyere már ide – motyogta durcás hangon, és véletlenül sem nézett felé.

Adam elmosolyodott.

Nos, Nathaniel rettentő mód törekedett, hogy legyen köztük némi távolság, amit egy olyan kanapén összehozni, ahol két óvódás nem fért volna el egymás mellett kényelmesen, nem volt egyszerű. Aztán mikor Adam átkarolta, és magához húzta, egy panaszos nyögés kíséretében kénytelen volt lemondani erről.

A másnap, hát valahogy olyan elbaszottan indult, mint ahogy azt várni lehetett.

Darren, mondván, hogy ő bezzeg milyen magányos volt egész este, beugrott közéjük, ami nem tett túl jót egyikük testi állapotának, meg Nathaniel összeomlani készülő idegzetének sem, szóval Adam rövidtávon átdobta a kanapé túloldalára, és közölte, ha ezt megmeri még egyszer, elintézi, hogy egész életében magányos is maradjon.

Nathaniel ellenben felkelt, és menedéket kereset a konyhában. Talált is némit, mert mivel közölte, ha reggelit akarnak, ne zavarják, nem is tették. Sima rántottát csinált szalonnával, három főre. Volt ideje merengeni közben.

Már mikor először meglátta az aktákban Adam Young képét, harapdálhatta az ajkait. Fekete, dús haj, és sötét szemek. Rendkívül helyes volt, és jókat hallott róla. Aztán persze az első találkozás kellően lelombozta, és bizonyossá tette abban, hogy Adam egy pöcs. Ez a véleménye annyiban változott, hogy most már egy tragikus, és egész szenvedélyes pöcsnek látta.

Aztán a nap lassan telt. Adam befészkelte magát a tv elé, és non-stop azt bámulta, meg úgy öt percenként ellenőrizte a telefonját, érkezett-e valami az őrsről. Nathaniel, mivel nem tudta visszaszerezni a szobáját, pedig Darren sosem volt benne, csak mikor épp oda akart menni, a konyhapultnál ült, és a laptopján pötyögött. Igazából nem csinált rajta semmit. Az említett vörös pedig, mikor nem a házigazda szobáját foglalta, felváltva nyaggatta őket, én nem felejtette el úgy laza hatvanszor közölni, hogy unatkozik. Szóval volt egy pont, amikor ki akarták lógatni az ablakon. Ezt a műveletet szakította meg Adam telefonja.

- Mi történt? – köszönt kedvesen a nyomozó.

- Az egyik - viszonozta Wilson kapitány. – Hogy a hullaház elküldte a boncolási jegyzőkönyvet, majd nézzen be. De előbb, van egy fontosabb dolguk.

- Látni akarom a jegyzőkönyvet – ellenkezett Adam.

- Ha meghallgatná, mit kéne csinálniuk könyörögne, hogy had nézze meg később – horkantott, és mikor nem kapott választ, folytatta. – Van egy fickó, amolyan piti kis bűnöző, mint a drága barátjuk, és azt mondják róla, hogy egy kis pénzért ő rakta ki a holtestet abba a sikátorba.

- Tudjuk merre van?

- Tudjuk.

- Már is indulunk.

Hát, valahogy nem így képzelték a dolgot. Valahogy nagyon nem így. Egy hatalmas, fehér sátor előtt álltak, ami jókora felirat hirdette: korcsolyapálya.

Egy szerencsétlen fickó, aki erősen kopaszodott és valószínűleg a hely tulaja lehetett, fogadta őket, és szinte már remegve magyarázta, hogy a férfi úgy egy órája érkezett, korcsolyát bérelt, és először nem volt semmi baj. Aztán előszedett egy fegyvert, amivel elkezdett a levegőbe lövöldözni, mert az elégé vicces alapon. Szóval most még mindig ott van bent a pályán, egyedül, már töltények nélkül, de nem szándékozik elmenni.

- Biztos, hogy ez az a félőrült, akit keresünk? – érdeklődött nem túl lelkesen Nathaniel.

- Ő – biccentett Adam. – Menjünk.

- Végre valami buli – kuncogott Darren, miközben beléptek a pályára. Itt csupán kis előtér választotta el őket a jégtől, aminek túl végén egy férfi korcsolyázott, láthatóan igen vidáman. – Adjátok a bilincset, és idehozom.

És itt kezdődött minden, ugyanis Adam oda adta. És Darren tökéletesen elszántan vágtatott fel a jégre, nem számolva azzal, hogy az jég, így az első adandó alkalommal úgy vágódott pofára, hogy semmiféle Sors Úrnő nem tudta volna szebben eltervezni.

- Hogy az a... - káromkodott egy olyan sort, aztán megpróbált felállni, nem sok sikerrel. – Ez csalás!

- Mégis mit vártál? – értetlenkedett a szőke. – Ez egy jégpálya, jég, tudod, csúszós.

- Szerintem, ha a pofára vágódást kihagyod, egész jó lett volna – kommentálta Adam.

- Fogjátok be, és gyertek ide, ha jobban tudjátok! – mordult vissza.

- Megyek – fintorgott a nyomozó, elvégre mégis ő volt aki, vagy mi.

Szóval így tök óvatosan ráállt a jégre, és ott megtorpant. Nos, ennyi volt az ő igyekvése, mert hamar rájött, hogy a jég tényleg csúszik. Neki pedig mindennel együtt is sokkal több önbecsülése volt, mint a még mindig fetrengő vörösnek, így elhatározta, azon a ponton fogja leélni az életét. Elvégre, ha csak megpróbál el lépni, megismerkedik eme csodás hideg dologgal igen közelről.

- Na, most mi van, hm??

Nathaniel, megunván, hogy az elkapni kívánt fickó kétrét görnyedve épp készül belehalni a nevetésbe, amit egyébként tökéletesen meg tudott érteni, és igazán sajnálta, hogy nem veheti fel, hogy később lejátssza, és elküldje minden lehetséges embernek, a tulajdonoshoz fordult.

- Öhm, tudna adni egy korcsolyát?

- P-persze – bólintott a férfi, és láthatóan fogalma sem volt, miért kell az neki.

- Köszönöm – biccentett. – És, nyugodjon meg, a rendőrség úgyis letagadná, ha rákérdezne minket tényleg ők küldtek-e.

Valószínűleg ez nem nyugtatta meg. Persze ez csak tipp.

Nathaniel egy korcsolyával a lábán lépett a jégre, és nem, nem esett el. Az volt a nagy helyzet, hogy ő tudott korcsolyázni. Méghozzá egész jól, ami azt illeti. És bár ha bárki kérdezné, természetesen letagadja, hogy tizennégy évesen részt vett egy műkorcsolya versenyen, de amúgy második lett. Csak az a hülye hosszú hajú srác győzte le, aki hihetetlen módon nála is buzisabban festett azokban a rettentő szűk ruhákban.

Felvette az elejtett bilincset, és lekapta az épp két lábon megmaradni próbáló Adam fegyverét, majd a férfi felé lavírozott. Voltak kétségei afelől, hogy célozni is képes vele, de úgy érezte nála akkor is több haszna lesz, mint a két menni képtelen társánál. Meg persze sokkal közveszélyesebb is.

- Maradjon nyugton – címezte a bűnözőnek.

- Nem szeretne elkapni? – kuncogott az, kis köröket leírva.

- Inkább kipróbálom, milyen jól tudok célozni jégen – vetette fel gúnyos mosollyal, és ráfogta a fegyvert. – A falhoz.