A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

8. fejezet

Fájt a feje, lüktetett, és néha-néha még élesen bele is nyílalt. Főleg mikor megpróbálta mozgatni. Megpróbált mozdulni is, de hamar rájött, hogy ez nem ilyen egyszerű. A kezei a feje fölött voltak rögzítve, erősen, szinte már fájtak is. Valami motoszkált a kezeinél.

Kipattantak a szemei.

A helység leginkább egy pincére emlékeztette, nyirkos levegő, áporodott szag. Elég sötét volt, egy kis lámpa, egy égő lógott le csupán a plafonról némi fényt adva. A falak minden oldalt vörösek voltak, mélyvörösek, de vörösek. Néhol képeket látott, absztrakt festmények, többségük színtelen. Bútort nem, bár igaz, hogy azt, ami mögötte lehetett nem látta, mivel ő a szoba közepére volt kikötözve, valami oszlopszerűséghez. Mozdulni se bírt.

- Na, felébredtél végre – köszöntötte kedves hangon valaki. Érezte, hogy két ujj siklik végig a csuklóján, majd az ujjait cirógatja. Kirázta tőle a hideg, és megpróbált felnézni. Bár éles fájdalom nyilallt a fejébe, valamennyire sikeres volt.

Az első dolog, amit megpillantott a körmei voltak. Gondosan kilakkozták őket feketére. Rögtön tudta, hogy ennél nagyobb bajba nem is kerülhetett volna.

- Oh, hogy az a... - nyöszörögte.

- Ugyan, legyél udvariasabb – kuncogott vendéglátója. Eleresztette a kezét, lassan látókörébe sétált, és leguggolt elé. – Elvégre most egy darabig rám leszel utalva.

A férfi meglepetésére nagyon fiatalnak nézett ki, nem hitte el, hogy van már harminc. A bőre nagyon sápadt, szemei ugyanazok az élettelen fehérek, de már látta, hogy nem vak. Az íriszei nagyon halványan rózsaszínesek voltak. A haja is fehér, egész hosszú, copfba fogva is leért a válla közepéig. Az arca borzalmas módon helyes volt, és kedvesnek tűnt. Néhány vonásában mintha felismerte volna Darrent is, és rögtön tudta, hogy sohasem fog tudni ugyanúgy nézni majd, a vörös hajúra.

- Azt kell mondjam – folytatta. – Remekül áll neked a fekete. Kiemeli a szemeid. Tudod te az a fajta vagy, akit akkor is érdemes lesz újra kifesteni, ha elsírja.

Nathaniel valamiféle nyöszörgést hallatott, rémült, kétségbe esett ki hang volt, ami a szorosan összeszorított ajkak közül csúszott ki. Remegett, nem is vette észre, de remegett. Talán azért, mert el tudta képzelni mi jön, talán pont azért, mert biztosra nem tudhatta.

- Általában könyörögni szoktak – állapította meg csalódottan. – De se baj szöszi, így csak még érdekesebb lesz. Hogy is hívnak? Nathan... Nathan... Nathaniel, igaz?

Nem nézett rá, nem válaszolt.

- Megint udvariatlan vagy – csóválta a fejét az albínó. – Ettől függetlenül is szívesen bemutatkozom, bár a drága bátyám biztosan bemutatott már. A nevem Dylan, Dylan Shan.

Lassan közelebb hajolt, nyakára csúsztatta a kezét, és hátra döntette a fejét. Mintha halkan elkezdett volna dudorászni közben.

- Mondták már – biccentette oldalra a fejét. – Hogy harapni való nyakad van?

Adam az irodában ült, a boncolási papírokat olvasta volna, de a szavak véletlenül sem mentek a fejében, ráadásul a keze is úgy remegett, hogy képtelenség lett volna kiolvasni bármit is.

Egy nap telt el, egy kibaszott nap már. A rendőrség erőinek igen nagy részét mozgósította, hogy az eltűnt személyt, bizonyos Nathaniel Ashert előkerítsék. Tulajdonképpen nem csináltak semmit, mert nem tudtak mit csinálni. Nem voltak nyomok, nem tudtak min elindulni. Nem voltak keréknyomok, nem volt kamera azon a környéken. Nem voltak szemtanúk, nem volt semmi.

Adam úgy tíz perce, hogy visszajött a kihallgatóból, ahol elég lazán félholtra verte volna Jasont, ha pár rendőr nem állítja le. Szóval egyenlőre nem fogják egy darabig újra a közelébe engedni. Persze mindegy volt, a fickó nem tudott többet mondani.

- Nyugi Adam – próbálkozott Darren. – Meg lesz a szöszi!

- Meg fogom menteni, és megölöm az öcséd – sziszegte a nyomozó. Az ujjai görcsösen fonódtak a vékony papírlap köré, amit tartott. – Ha egy ujjal is hozzá ér, márpedig hozzá ér – Itt a hangja vészesen elcsuklott – Kínkeservesen fog meghalni.

Darren nem felelt rögtön, bár szívesen tette volna, de tudta, hogy Adam most nem abban az állapotban van, hogy bármilyen kis válaszát eltűrje. Főleg, hogy amit mondana, az semmiképp nem tetszene neki. Zsebre dugta a kezeit és odébb sétált az automatához. Azon gondolkozott hova tehették a fegyverét. Úgy tett, mintha méregetné, mit akar venni, de igazából az őrsöt fürkészte. Adam véletlenül sem figyelt rá, igazából nem is látta hova tűnt, és senki más sem igazából. A rendőrség újfent megmutatta micsoda tehetsége van, a bűnözök féken tartásában, legalábbis Darren nagyon is így vélte mikor teljes nyugalommal kisétált a kapujukon.

- Majd meglátjuk – morfondírozott magában.

Adam szédült. A férfi mosdóban volt. Egy mosdókagyló szélét markolta, az ujjai vészesen fehéredtek, és egész testében remegett. Úgy érezte, megint megnőnek az árnyékok, megint elveszett, és minden olyan, mint régen. Megint nincs semmije.

Nem is vette észre, hogy lassan lecsúszik a padlóra.

Mikor túlélte, jobban utálta a világot mindennél. Nem értette, hogy mért kell szenvednie tovább, hogy mért nem halhatott meg egyszerűen. Mert utána minden nap csak szenvedés volt. Lelketlen, üres lénnyé vált, aki nem látta meg a szépet semmiben. Eleinte a sok agyturkász hatására próbálkozott, hogy lássa a jó dolgokat, és örüljön, mert túlélte. Neki ez nem ment, el se tudta képzelni, hogy az életét újra szépnek lássa. Nem volt más, csak a folyvást rátörő emlékek, és a sebek fájó helyei.

Aztán jött az az apró rés, és némi napfény. Úgy hívták Nathaniel. Röhejes, mi minden kellett, hogy rájöjjön itt, ennek a mosdónak a hideg csempéjén kucorogva, mennyit is jelentett neki igazából, és mennyit köszönhetett, alig pár nap után.

És most, huss, elvette tőle ugyan az a szörny, mint aki régen az életét.

Nem akarta elveszíteni.

Nem fogja elveszíteni.

Meg fogja találni.