A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

13. fejezet

A feje nagyot koppant a beton padlón, amitől percekig csillagokat látott, és képtelen volt beazonosítani hogy is van az a fent-lent dolog. Ráadásul a válla is sajgott, amivel szépen levette a lépcső valahányadik fokát. Aztán ahogy a feje tisztult, rájött, hogy ez még véletlenül sem számít. A fegyvere után kapott, de rájött fogalma sincs, merre lehet. Még valahol a lépcsőn való gurulás közben elhagyta. A lépcsők felé fordult, mert tudta, hogy szüksége lesz rá. Hát, már mindegy volt. Az arcába nyomott ismerős fegyvercső felvilágosította, hogy valaki más már volt olyan kedves, és megtalálta helyette.

- Kedves, hogy beugrottál hozzám, Adam - üdvözölte egy negédes hang, amihez kellően rég volt utoljára szerencséje. - Rég láttuk egymást.

Az első pillanatban rettegés futott végig rajta. Igen, olyan rettegés, amit régen érzett. Aztán emiatt a rettegés miatt undort érzett maga iránt. Nem ezért van itt, nem óvodás, és egészen azóta arra vágyott, hogy lássa újra ezt a férfit, nem igaz? Talán kissé más felállásban, de azon majd javít. Például most rögtön.

Enyhén vadállatra emlékeztető mód rugaszkodott el a földtől, és valószínűleg a maradék eszét is elvesztve rontott az egyetlen dolog felé, amit látott. A színtelen szemek felé.

De Dylan gyors volt, és csilingelő nevetést hallatva elkerülte, majd elhátrált.

- Látom örülsz, a viszont látásnak - vetett rá egy mosolyt. - Hidd el én is, már alig vártam, hogy újra találkozzunk. Attól is tartottam, hogy nem fogsz rámtalálni időben, én pedig nem leszek képes addig tartóztatni magam, és életben hagyni a kis szőkét.

Adam összerezzent. A fejébe felrémlett az a borzalmas kép, amit még a lépcsőkanyarba látott. Csak említeni kellett, és máris érezte az orrába kúszó vérszagot. A dühe csak tovább gyűlt, és újra neki akart rontani, mit sem törődve azzal ha a férfi mondjuk meglöki, de ekkor Dylan olyat tett, amit nem vett számításba.

A férfi Nathanielre szegezte a fegyvert.

- Én a helyedben ezután óvatosabb lennék - fűzte hozzá. - A szöszi gyorsan hal. Bár lehet csak kegyelem döfés lenne már neki.

- Meg fogsz fizetni érte - préselte ki Adam. - Mindenért, amit vele tettél.

- Szóval a saját sérelmeid már nem fontosak? - érdeklődött az albínó, le nem véve szemét az arcáról. - Tudod, egy kicsit csalódott vagyok - vallotta be. - Unalmasan megtört arcod van. Veled már nem tudnék mit kezdeni. Bár... Megszeretnéd nézni? Segíteni neki? - bökött a szőke felé. - Csak nyugodtan.

Adam habozott, és nagyon utálta magát ezért. Aztán megindult Nathanielhez. Egyszerűen csak nem volt benne biztos, hogy képes lesz így látni. Ez az egész az ő hibája. Ha hamarabb elkapja ezt a szörnyet, ha nem keveri bele Nathanielt...

Ahogy közeledett felé, úgy uralkodott el egyre jobban a félelem rajta. Térdre rogyott mellette. Nem voltak szavak rá.

Nathaniel közelebbről mégborzalmasabban festett. Míg messziről csak a sok vér látszott, közelről már a csúnya sebek, a felszabdalt hús, és mély vágások is. Bár legalább hallotta, hogy lélegzik, de hörögve, és szabálytalanul vette a levegőt, ráadásul minden alkalomnál valahonnan friss vér csordult ki.

- Nath - mondta, és igazából abban sem volt biztos, hogy kimondta. Nem veszítheti el, csak ez lüktetett a fejében. Hozzá akart érni, csak óvatosan, hogy tudassa vele itt van, de egyszerűen fogalma sem volt róla, hol tehetné meg úgy, hogy nem okoz neki fájdalmat.

Végül pillantása az oszlophoz bilincselt kezeire tévedt. Egy kulcs hevert nem messze. Gondolkodás nélkül felkapta, és kioldotta a bilincset, majd óvatosan helyezte a karjait a teste mellé. Valószínűleg rettentően el lehettek gémberedve.

A mocorgásra viszont a szőke szemei kinyíltak, és hirtelen szaporább lett a szívverése. Adam tehetetlenül hajolt fölé, és szólongatta, mellette pedig csak remélni merte, hogy felismeri, és nem Dylant látja benne.

Az említett egyébként élvezettel nézte őket. Először tényleg csalódott, mert Adam nem úgy festett, mint akinél sok mindent elérhetne fájdalommal, nem lenne képes rávenni, hogy olyan gyönyörű arcot vágjon, mint régen a kezei között. Aztán eszébe jutott egy igen kézenfekvő dolog. Ha fizikailag nem, majd összetöri másképp. És így látni, hogy ott guggol élete új reménye mellett, és érzi, ahogy elveszti édesebb volt, mint valaha is gondolta volna.

És a drága kis Nathanielnek nincs sok hátra. Az is csoda, hogy eddig kitartott. Meg kell hagyni, igazán élvezetes társaság volt, egy egészen új világot tárt fel előtte, de mostmár akkor is az utolsókat rúgja. Bármelyik percben meghalhat. Ő pedig meg fogja ezt várni, aztán megöli Adamet. Már a gondolat is csodás érzéssel töltötte el. Be fog fejezni valamit, amit már túl rég kezdett el. Talán még a rendőrség kiérkezte előtt végez, és le is léphet. Nincs semmi, ami ezt megakadályozhatná már.

- Huh, micsoda találkozó - szólalt meg valaki mögötte. - Jó újra látni, öcsi.

És abban a pillanatban rájött, hogy tévedett.

Az egész pillanatok töredéke alatt történt.

Látta Darren felé tartó kezét, és tudta hogy esélye sincs kivédeni. Túl gyors, túl pontos, és túl jó helyre érkezik. Szóval az ellen nem tehet, nem árthat neki. Másnak igen. Annyi ideje maradt, hogy meghúzza a ravaszt. A fegyver hangos dörrenést követve sült el, aztán pedig ő elvágódott az ütéstől.