A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

11. fejezet

Igazából nehezére esett elhinni, hogy még él. Talán az is hozzátartozott a dologhoz, hogy jobban örült volna, ha ez nem így van. Igen, határozottan jobban.

A fuldoklás ott volt minden másodpercben. Minden korty levegőért külön meg kellett küzdenie, és mikor megszerezte, arra pillanatra minden csak még rosszabb lett. Abba szerette volna hagyni, de nem bírta. A szervezete nem engedte.

Dylan mellette térdelt, és a sokadik mintát véste bele hasába. Volt már minden, a nevétől kezdve, mocskos idézeteken, kusza rajzokig minden. Egy merő felszabdalt, duzzadt véres felület. Néha halkan dudorászott, néha mesélt neki ki tudja miről. Sose volt képes megjegyezni, pedig mikor a végére ért, mindig belekérdezett, és mivel nem tudott válaszolni csúnya büntetést kapott. Már mindegy volt. Már nem igazán tudta mi van körülötte. Kicsivel ezelőtt még ordított a kíntól, talán akkor, mikor Dylan először kapott rá a bőrébe vésésre. Lehet azért szerette meg úgy, mert azzal dalra bírta fakasztani, ahogy ő fogalmazott.

De ordítani már nem bírt. Ha megteszi, talán cafatjaira szakad a torka. Legalábbis így képzelte.

Legszebb pillanataiban, mikor már nagyon közel került az eszméletlenség állapotához a fájdalomtól, mindig azt latolgatta mikor hal meg. Furcsa, de ilyenkor érezte legtisztábbnak a fejét. Biztos volt benne, hogy nincs sok hátra. Ha csak azt nézné mennyi vér veszi körbe azt mondaná már kétszer meghalt. Ki tudja, talán ez a pokol, és ez már mindig így lesz.

Ennél a gondolatnál még semmit sem érzett borzalmasabbnak.

Nem, próbálkozott ilyenkor mindig. Ha meghalok, legalább tudni akarom, hogy így történt.

Lettek volna egyéb kívánságai is, pár fekete tinccsel keretezett arc, de ezeket elő se merte engedni agya leghátsó zugából.

Aztán a kés megint belevájt a bőrébe.

Darren kissé csalódott is volt, mikor konkrétan senki nem vette észre az eltűnését, és az se javított volna a kedvén ha csak pont leszarták a dolgot. Legalább egy kis felhajtást csaphattak volna. Csak egy egész kicsit. De nem, még maga Wilson kapitány se vetett rá egy rosszalló pillantást se. Ez igazán sértette az önérzetét, és mint valami ehhez méltóan sértett kisgyerek vágta le magát a kanapéra.

Adamet nem látta sehol, és mikor rákérdezett egy rendőrnél, az vállat vont, és közölte, hogy valószínűleg felkötötte magát a férfi mosdóba. Legalábbis egy jó ideje nem jött már ki, és amilyen arccal bement, az alátámasztaná.

Hát, ő valahogy nem akarta zavarni ebben, szóval inkább előkapta újdonsült kis kocka telefonját, és megnézte érkezett-e bármi üzenet. Nos, nem, bár ez nem volt meglepő, még mindig csak órák teltek el, igaz már jó pár, de hát napokba is telhet, mire megtalálják. De meg fogják találni. Ha nem, hát elég rendesen megszívta, mert úgy tippelte ennél jobb esélye nem lesz, hogy kézre kerítse az öcsit.

De egyenlőre várnia kellett, és ő utált várni. Sose állította, hogy türelmes típus, sőt!

Az elkövetkezendő öt percet azzal töltötte, hogy valami játékot találjon azon a kis telefonon, aztán mikor megtalálta el is volt vele kerek fél percig. Ugyan már, ki meri azt állítani, hogy a tetrisszel el lehet lenni tovább?

Na jó, lehet mégis megzavarja Adamet öngyilkossága közben, mert ezt a tömény unalmat nem lehet bírni. Szóval benyitott a helységbe, de az legnagyobb meglepetésére, és sajnálatára üres volt.

Adam nem volt ott, nagyon nem. Ő már órákkal ezelőtt távozott, kezében egy rakatnyi címmel, amit úgy döntött felkeres. A szerencsétlenek egyetlen vétke, hogy a környéken tartózkodtak a kamerák szerint akkor, mikor Nathanielt elrabolták. Azt meg talán említeni se kéne, mennyi munka volt beazonosítani őket, főleg, hogy csupán információt akár tőlük.

És Adam csak járta a címeket, és minden haszontalan ember után sötétebbnek látta a világot. De nem adta fel, mert úgy érezte ő már egyszer megmenekült, akkor képesnek kell lennie megmentenie valaki mást is.

Végül egy nő házához ért, akit egy mindössze két utcányira lévő kamera vett fel egy bolt előtt, és aki először szívélyesen nyitott ajtót, hogy aztán a következő lendülettel az orrára vágja, mikor felmutatta a jelvényét. Adamnak pedig nem róhatta fel senki, hogy türelmét vesztve fegyvert rántott, és azt kiabálva, hogy ez a nyomozás akadályozása, berúgta az ajtót. A nő pedig kiakadt, visított, amit végképp nem értett, hiszen még csak ki sem szakadt az ajtó a keretből.

Aztán persze kedvesen meggyőzte, hogy semmi türelme ehhez, úgyhogy hallgassa meg. A varázsszó az volt, hogy elraboltak valakit, aki fontos neki. Úgy tűnik a női lélekhez ez a kulcs, mert az asszony annyira meghatódott, még teát is főzött neki.

- Nos, igazából láttam a fickót - csücsörített a nő, és rettentő elgondolkozott arcot vágott. - Legalábbis azt hiszem, hogy őt láttam. Tudja fel volt öltözve, sapkát is viselt, úgyhogy nem tudom fehér volt-e a haja, de elsétáltam mellette, és véletlen kiszúrtam milyen fehérek a szemei. Gondoltam vak, de...

- De? - sürgette Adam.

- Hát, volt nála olyan bot is, de oda lépett egy kocsihoz. Elég fura, nem? - bökte ki a nő, de úgy, mintha a világ legnagyobb pletykáját mondaná el a legjobb barát nőjének. - Szóval még mielőtt lefordultam volna, vissza néztem, csak egy röpke pillantásnyi, de elcsíptem, ahogy beszáll. Rögtön tudtam, hogy valami nem oké, de nem akartam bele ütni az orrom, tudja.

- Milyen kocsi volt? Emlékszik a rendszámra? - pattant talpra Adam. Az agya pörgött, és csak arra tudot gondolni, hogy emlékezz, emlékezz, kérlek emlékezz.

- Csak azért jegyeztem meg mert olyan fura volt az egész - szögezte le a nő, és lefirkantotta egy papírra.

Innentől Adamnak nem létezett más. Felkapta a cetlit, és szinte rohanva távozott. Nem hallotta a nő csalódott hangját, és az utána küldött kérdéseket. Nem érdekelte, hogy sütit is sütött nem rég, vagy, hogy ha netán-tán meghal a barátja ő szívesen látja.

Adam a rendőrségre sietett, mert végre volt egy nyom a kezében.