A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

14. fejezet

Nathaniel számára a világ fájdalmas, és tompa volt. Már tökéletesen belesüppedt ebbe, és akárhányszor a teste fájdalmat érzett, az agya csak még mélyebbre taszította, hogy segítsen neki. Valahol hálás volt ezért. Most azonban a külvilág mintha szólongatni kezdte volna. De úgy szó szerint. Megmert volna rá esküdni, hogy a nevét hallja, és kivételesen nem azzal a mérgező, nyájas kiejtéssel. Vagyis nem Dylan az. De akkor ki?

Valahol az ájulás, és az éberség szélén táncolt, mert tudta, hogy kinyitotta a szemét, mégsem tudta felfogni, mit lát. Úgy volt vele, hogy valószínűleg hallucinál, mert a fölé hajoló Dylan Adamre emlékeztette.

Aztán egy ordítás hangzott fel, egy ordítás, ami túlságosan valós volt, hangos, fájdalmas, ami pedig a legrosszabb, Adamhez tartozott. Ez pedig kipukkasztotta a buborékot, amivel körbevonta magát.

Ez először is hirtelen rengeteg fájdalommal járt, mert minden, amit a tudta eddig tompított hirtelen rászakadt, és emellett az is érezte, hogy megfullad, de mégse akar levegőt venni, mert fáj, mert olyan rohadtul fáj. Másodszor, tökéletes káosz vette körbe. Látta Darrent, és a földről feltápászkodni készülő Dylant, de ami a legfontosabb látta a nem sokkal mellette görnyedő Adamet, akinek a hátából, lapockája alatt hosszú patakokban folyt a vér. Meglőhették, és ha a golyó elég mélyre ment, a tüdejét is érhette, vagy ki tudja még mit.

Segíteni akart neki, nem törődve magával, de hamar rájött, ha még el is tudja fogadni a rettentő fájdalmat, ami minden mozdulat próbálkozásával jár, a teste akkor is túl gyenge, és szinte képtelen mozdulni. A karjait alig érezte.

Kétségbe esetten járatta körbe a szemét, majd megakadt a fegyveren. Alig másfél méterre tőle. Az ujjai biztatóan megmozdultak.

Darren megpróbálta valahogy elérni, hogy Dyaln mozgásképtelenné váljon, vagy mondjuk egy közelebbi cél, ne próbálja meg összeszabdalni az arcát azzal a késsel, amit franc tudja melyik ujjából szedett elő. A probléma az volt, hogy sajnos az évek során magára szedett némi harctudományt, meg izomzatot.

- Hé, nyugi van - próbálkozott, mikor egy nagyon közeli ütéstől hajolt el, ahol már szinte a bőrén érezte a kés pengéjét. - Tudom, hogy sose voltál oda a családi összejövetelekért, de most dumálhatnánk egy jót. Mit szólsz hozzá?

A kis híján a gyomrába fúródó kés, amit ténylegesen a szerencsének köszönhetően került el valószínűleg egy nem volt. Sebaj. Azért jobban örült volna, ha Dylant mondjuk meghatja, hogy fegyver van a kezébe, és amúgy lelőhetné, de lehet túl barátságosan kezdte azzal az arcon törléssel a fegyver markolattal, amivel csak az arc csontját törhette el.

A lényeg, hogy az öcsi láthatóan nem örült neki, ami azért nem lepte meg annyira, de remélte, hogy legalább köszön, vagy valami, nem csak azt a dühödt arcát kell bámulnia. Legalább egy "halj meg bátyó" kiáltással rontott volna rá, nem pedig így kusba. Na mindegy.

Próbált koncentrálni, és sikeresen hasba is vágta, majd elkapta a kést tartó kezét. Mint kiderült ez közel sem olyan jó ötlet, mint hitte. Ugyanis Dylannak sikerült beleállítania a kést a kezébe, mire ordítva elengedte. A következő pillanatban az öcsi megismételte ezt a másik kezével, mire a fájdalomtól elejtette a pisztolyt.

Oops.

Dylan kése pedig már tartott is a torka felé.

- Állj! - hangzott egy kiáltás. Már ha annak lehetett nevezni, olyan borzalmas hörgés volt igazából az egész, még Darren is beleremegett. Mondjuk a torkától pár centire megálló kés se tűnt túl szimpatikusnak.

Mindketten oldalra fordultak, ahol Nathaniel szegezte feléjük a fegyvert. Szájából csúnya vércsík folyt ki.

A szőke, és az albínó egy pillanatig farkasszemet néztek. Majd egyszerre mozdultak. Dylan kése megindult Darren felé, Nathaniel pedig lőtt.

Darren Shan valószínűleg előkelő helyet foglalt el a világ talp alá valói között. Sok minden volt a rovásán, sok embert károsított meg, lopott, csalt, és hasznot húzott, ahol csak lehetett. Mindig csak magával törődött elsősorban, azt nézte, mi lehetne számára a legjobb, és sose érdekelték mások. Ez alól egyetlen kivétel volt, az öccse. A drága, őrült, gyilkos Dylan Shan, aki kizárólag az ő hibájából lett az, aki. Mert sosem volt ott neki, mert nem védte meg az apjuktól, és mert lelépett, otthagyva őt egyedül annak az őrültnek. Darrennek sosem volt túl nagy lelkiismeret, de azért, amit az öccsével tett, sosem volt képes megbocsátani magának. Az ő kisöccse, akit meg kellett volna védenie, de nem tette. Szóval már igazán eljött az ideje.

- Hát ez rohadt fájdalmas - nézett le mellkasára, ahol pólóján egyre csak nőtt a vörös folt. A következő pillanatban összeesett.

Dylan meredten bámulta az elterülő bátyját, aki megvédte őt a halálos lövéstől.

- Dar... ren?

Adam a lövésre már teljesen magához tért, és az agyának sikerült feldolgoznia a fájdalmat. Olyannyira, hogy mikor látta a fegyver elsütése után eldőlni készülő Nathanielt minden hátába nyílaló kínra fittyet hányva kapta el, és tartotta meg.

- Nath, istenem, szöszi - motyogta, és ordítani tudott volna attól, hogy fogalma sincs mit tegyen. Nathaniel tekintete pedig egyre ködösebb lett. - Ne, ne, ne! Itt vagyok, figyelj rám.

- Adam - motyogta a szőke, és ajkai halvány mosolyra húzódtak. - Azt hittem már sose jössz.

Azzal lecsukódtak a szemei.

A lépcső felől lábak dobogása hangzott. Kiáltások, és egyenruhás férfiak rontottak be. Kiabáltak, hangzavar. De Adam nem hallotta őket, nem is érdekelték. Ő csak ordított fájdalmában.