A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

12. fejezet

Darren az egyik kezébe forgatta a kis kocka telefont, és épp azzal szórakozott, hogy fejjel lefele, meg mozgás közben is kibetűzze a már annyiszor elolvasott üzenetet, míg a másikban a rendőrségről vissza-kölcsön vett coltját tartotta szegény halálra rémült sofőrre, akit megállított, és rákényszerítette egy fuvarra. Talán nem volt szép dolog, az idős bácsi majdnem kiköpte a fogsorát ijedtében, mikor szembe találta magát a fegyvercsővel, és Darren attól félt, hogy szívrohamot kap, mielőtt elfurikázhatná. De a bácsi egyenlőre jól tartotta magát, sőt még a gázpedált is megtalálta. Persze felmerülhet, hogy mért nem ő vezetett. Nos az eredeti elgondolás az volt, hogy jófej lesz, és nem ellopja a kocsit, csak egy fuvart "kér", aztán az illető majd mehet a dolgára. Azt pedig tapasztalatból tudta, hogy ha ő vezet, az elrabolt utas pedig hátul ül, abból nem sül ki sok jó. Bár lehet a bácsikával kivételt tehetett volna. Talán nem üti agyon a botjával. Bár ki tudja.

Darren egyébként meglepően ideges volt. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy az sms-ben kapott címet csak háromszor mondta rosszul szegény nagypapinak, aki egyébként lehet egyiket sem hallotta, és csak mennek valamerre. Van rá esély, hogy jobban át kellett volna gondolnia a dolgokat.

Adam őrültként hajtott, maga mögött hagyva pár apróbb balesetet, ami lehetséges, hogy ő okozott, meg eléggé valószínű, hogy a közel jövőben majd a tömeg közlekedést kell előnybe részesítenie, mert jogsija egészen biztos nem lesz. De kit is érdekel mindez? Elvégre van egy címe, egy ház, egy hely, ahol talán ott van Nathaniel, és ott van vele az a szörny, és talán már most is késő. Nem, ilyenre nem gondolhat. Odaér. Megtalálja. Megmenti. És megöli a Fekete Fojtót.

Az autója fékcsikorgatva kanyarodott be egy csendesebb, külvárosi utcába. Unalmas házak, gondozott kertek. Ennek kell lennie. Kereste a házszámot, tizenhét, de azokra az idióta házakra még véletlenül sem volt kirakva sehova egy se, hogy be tudja tájolni magát. Lefékezett, és kipattant a kocsiból az egyetlen ember mellett, aki akkortájt az utcán sétált.

- Melyik a tizenhetes? - kiáltott rá, hogy szerencsétlen elejtette minden csomagját ijedtében.

- K-kettővel odébb - dadogta meglepetten, és valószínűleg tartott a folytatástól, de az nem következett be, ugyanis Adam számára többé már nem létezett, ő csak rohant a ház felé.

Fehérre festett, fekete kerítésű, gondozott darab, és nem rítt ki különösebben az utca látképéből. Rögtön az ajtónál termett, de ott már vett egy nagyobb levegőt. Mert szép az indulat, és a kényszer, hogy csak törjön előre, míg meg nem találja, de ennél óvatosabbnak kell lennie. Elriasztani sem akarta, nem lóghat meg előle.

Szóval először kopogott, majd csengetett, és várt, izmai pattanásig feszítve, hogy bármelyik pillanatban előkaphassa a szolgálati fegyverét. Nem kapott választ, nem nyitott senki ajtót, és mozgást sem látott egyik ablaknál sem. Talán nincs itt. Da ha őt van, ha nincs, Nathaniel akkor is itt lehet. Szóval igazán szívből jövően berúgta az ajtót, és behatolt. Valószínűleg felelőtlen dolog volt, mint ahogy az is, hogy csak félúton jutott eszébe értesítenie a drága kollégáit is. De mint az is, már ez is mindegy volt.

Fegyverét kézbe véve behatolt a házba. Egy nappaliba jutott, ahol szinte már túlságosan édes illatosító szag terjengett a drága, vagy legalábbis annak tűnő bútorok között. Elsőre átlagos, családi nappalinak tűnt a kanapékkal meg tv-vel, vagy a festményekkel a falon, de Adam szemét nem kerülte el az sem, hogy sehol egy családi kép, vagy fotó, ami az itt lakókról árulkodna. Ez abban tette bizonyosabbá, hogy jó helyen jár.

A nappaliból az egyik ajtó egy szintén jól felszerelt, és átlagosnak tűnő konyhába vezetett, majd pedig volt egy lépcső az emeletre, meg még plusz két ajtó a földszinten. Tétovázott az emeletre menésben, úgyhogy az ajtókkal kezdte. Az első egy egyszerű fürdő volt. A másodiknál viszont megdobbant a szíve. Az ajtó mögött egy lépcsősor a ház alá, egy pince lejárat. Nem látott sokat, mi lehet ott, a lépcső elfordult, de fény szűrődött fel.

Érezte, hogy ez az, abban a pillanatban, mikor lábát az első lépcsőfokra tette. A szíve csak úgy vert, és olyasfajta adrenalin járta át a testét, amit utoljára akkor érzett, mikor az életéért menekült, ugyan azelől a férfi elől, akit most meg akar, és meg fog ölni.

A lépcső kanyarba ért, és áporodott levegő kúszott az orrába. A lépcső, a lábai alatt halkan recsegett, ahogy fordult, hogy ráláthasson a helységre. És ahogy rálátott, a szíve összerándult.

A hely egy furcsa pince. Mélyvörös falak, érthetetlen festmények, meg egy asztal a háttérben. De ezek mind tökéletesen lényegtelenek voltak, apróságok, amik őt a legcsekélyebb mértékben sem érdekelték. Az egyetlen, ami igen, az a szoba közepén lévő oszlop, vagyis az alak, vértől összetapadt szőke tincsekkel, akit kikötöztek hozzá, akinek ruhája, amennyi volt, cafatokban, felsőteste, és nyaka pedig egymerő vér, ahogy körülötte a föld is dúskált a vörösségben. És Nathaniel nem mozdult.

Adamnek emellett észre kellett volna vennie a jeleket. A fenti ajtó halk súrlódását, majd később a lépcső árulkodó reccsenését, és a hideg légáramlatot. Talán ezek el is jutottak az agyáig, de akkor ott képtelen volt felfogni, mit is jelentenek. Túlságosan belémart a pánik, hogy talán elkésett. Hogy talán... Nathaniel már... halott.

Így végül csak arra eszmélt, hogy egy hatalmas ütést mérnek a tarkójára, ő pedig egyensúlyát vesztve gurul a lépcsőn lefelé.