A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

4. fejezet

Adam rosszkedvű volt.

Ez igen ritkának számított, hiszen Adam ritkán volt bármilyen kedvű is. Jobban szeretett semleges maradni. Ez természetesen akkor valósult meg legjobban, mikor aludt, így nem lepődhet meg senki, hogy ez volt a kedvenc elfoglaltságai között volt számon tartva, igen előkelő helyen.

Mindezek ellenére már lassan két teljes napja nem aludt, és a kapitányságon nem volt olyan ember, aki emlékezett volna ilyenre. Ráadásul Adam dolgozott. Egy ügyön. Ilyent egész biztos csak valami elveszett, ősrégi feljegyzésen lehetett volna találni.

Nathaniel például már szabályosan aggódott, hogy a férfi végkimerülésben meghal, hiszen ő rövid munkaideje alatt egyszer sem látta aktívan dolgozni.

Adam az igencsak vékony aktákat olvasta már vagy századjára, és minden arra járó nyomozót leszólított, hogy kérdezze meg, vannak-e új fejlemények, vagy végeztek-e a boncolással. Utóbbit várta igazán, abból csak meg kell tudniuk valamit.

Darren meg rettentően unta az eltelt két eseménytelen napot. Nem igazán tudott sehova sem menni, hiszen Wilson kapitány megtiltotta, hogy felügyelet nélkül legyen, így az éjszakákat a rendőrség kanapéján töltötte, amiről fennhangon panaszkodott, hogy milyen kényelmetlen, de azért Nathaniel meginvitálta párszor, hogy csatlakozzon. A szőke nem nagyon volt oda az ötletért.

Darren emellett abban is örömét lelte, ha valakit, főként az épp ott lévő rendőröket vagy Nathanielt ugrathatta. Beszólt nekik, keresztbe tett ahol tudott, vagyis minden lehető módon bosszantotta őket. Természetesen ezért hamar még jobban megutálták, és kérvények tucatjait nyújtották be a kapitánynak, hogy had csukják le, de ő meglepő mód nem engedett. És mindez szimpla két, mára három nap alatt.

Nathaniel az íróasztalának dőlve állt, és gondterhelt arccal méregette Adamet.

- Csak nem aggódsz érte? – csatlakozott hozzá Darren.

- Láttad már a karikákat a szeme alatt? – kérdezett vissza.

- Szerintem egész karakteressé teszik az arcát – vont vállat a vörös.

- Idióta – morogta. – Értem én, hogy már előre lealudt pár évtizedet itt a munkahelyén, de akkor is.

- Hát nagyon meg akarja oldani ezt – vigyorodott el a bűnöző. – Tudod fontos neki ez az ügy, Szöszi.

- Mégis mért? – nyögte értetlenül, a szöszi megjegyzést már szinte rutinosan figyelmen kívül hagyva.

- Szeretnéd tudni, igaz? – kuncogott. – Sajnos nem beszélhetek róla, azt ígérte pisztolyt dug érte a seggembe, és valahogy nem hiszem, hogy az olyan kellemes lenne.

- Hm, rohadj meg – fejezte ki tömör véleményét. Valahol érezte, hogy néha kicsit túlzottan bunkó vele, de mikor a bűntudat kopogni próbált, mindig az arcába nyomta egy rohadt drága kocsi számláját.

Elrugaszkodott az asztaltól, és nem teljesen magabiztosan, de Adam felé indult.

- Öhm, Adam nyomozó – próbálta magára vonni a figyelmét. Nem igazán jött össze, a főnöke továbbra is csak meredt előre valami iratra. – Adam – tette óvatosan vállára a kezét.

Az említett mintha valami látomásból ébredt volna rezzent össze, és emelte értetlen, sötét és karikás tekintetét Nathanielre.

- Mit akarsz? – kérdezte bosszúsan.

- Igazán nem akarom zavarni, de két napja nem aludt, és...

- Hagyj békén – intette le.

- De aludni kéne – próbálkozott tovább.