A szőke, az antiszociális és a pszichopata - Befejezett

7. fejezet

 Szóval volt egy férfi, történetesen Jason, aki történetesen csúnyán vérzett a karján, egy lőtt sebből. Ennek talán az volt az oka, hogy ő nem vette komolyan a vézna kis asszisztens fenyegetését. Szomorú hiba.

- Tényleg úgy láttam, hogy újabb töltényeket vesz elő a fegyverébe – bizonygatta Nathaniel, az elmúlt egy órában már sokadszor, az igen szúrós szemű Kapitánynak.

- Vigyázzon – morogta Wilson. – Az a két idióta nagyon rossz hatással van magára! De most tűnés, menjen maga is, ha már „behozta".

Így Jasont ellátták, és arra várt, hogy kihallgassák. A trió, mert ugye Darren sem maradhatott ki, végre belépett hozzá. Nem mondhatjuk, hogy szívesen fogadta őket, röhögésben meghalni legalábbis már nem akart. Meg valahogy rettegő pillantásokat vetett a csapat vékony, szőke tagjára.

- Szóval maga kirakott egy holtestet.

- Ja.

- Hé, ez mindig ilyen könnyen megy? – érdeklődött Darren. – Bevallják és kész?

- Csak láttam azt a srácot, a hullával – magyarázta Jason, és félrenézett. – Elég para volt, oké? Tiszta vér, át se öltözött az után, amit tett azzal a gyerekkel. Gondolom még nem volt ideje. Én meg bepánikoltam, és mondtam, hogy segítek eltüntetni a hullát, meg nem beszélek róla. Ő meg bele ment, még fizetett is. Szóval még szép, hogy megcsináltam!

- Hol futott bele? – kérdezte Adam.

- Csak úgy három utcával arrébb – vont vállat a fickó. – Nem tom, mért lett jobb, hogy annyival arrébb vittem, de ezt kérte.

- Nathaniel, menj és szólj, hogy küldjenek egy helyszínelő csapatott arra a környékre – utasította. A szőke biccentett.

- Velük megyek – mondta. – Szólok, ha lesz valami.

- Rendben – intett. Nathaniel távozott.

- Mond csak – szólalt meg Darren, aki közben lazán hintázott az egyik széken. – Hogy nézett ki? A gyilkos.

- Furán – emlékezett vissza Jason. – Először is csak az tűnt fel, hogy valami szinte világít abban a sikátorban.

- Hah? – vágott értetlen arcot Adam.

- Fehér haja volt, hosszú. Eléggé kirítt a sötétből – magyarázta. – De a szemei is, mikor ránéztem csak fehérséget láttam, mint valami démon.

- Albínó. Hogy én mennyit cikiztem ezzel régen – nevetett Darren. A nevetése erőtlen volt, és kissé rekedtes. Mosolyogni próbált, de csak egy grimaszra futotta. – Én megkapta a lehető legszínesebb, vörös fürtöket, ő pedig albínó lett. Úgy utálta. Nem is telt el nap, hogy ne dörgöltem volna az orra alá.

Adam magába fordult, gondolkozott. Nem, nem azon milyen ismerősek azok a fehér tincsek, nem azon, hogy úsznak a látóterébe miközben a tüdejéből kiszökök a levegő, és tehetetlenül kapna utánuk, de nem megy, mért menne? (Nem ezen, nem ezen.) Jason elmondásán. Az egésznek nem volt értelme. Nem ott ölte meg a fiút, ahol ez a fickó észre vette, mindig otthon, ahol fogva tartja őket teszi ezt. Mert fogva tartja őket, napokig is, és kínozza. (Nem ezen, nem ezen.) Tehát mi értelme lenne, hogy hagyjon egy tanút, csak, hogy az két utcával odébb vigye annak a fiúnak a testét. Ami ki volt festve, feketére, és újra meg újra átfesti, ha elmaszatolja. (Nem ezen, nem ezen.) Szóval kellet valami ok, valami, amiért ez megérte neki. Mért jó? Mi értelme? Talán, mert a férfi egy kapcsoltat kettejük között? Kapcsolta, mint régen, mikor érezte, hogy az ő ujjai által fullad meg. (Nem ezen, nem ezen.) Igen kapcsolta, egy mód, hogy üzenjen.

- Akart még valami – mondta ki hangosan. – Hogy adjon át egy üzenetet.

- Tudja, megmondta, hogy elkapnak, és azt is, hogy maga lesz az, Adam nyomozó. Már ha ezt nevezhetjük elkapásnak. – Jason nem nézett rá, az ajtót bámulta. – És tényleg van egy üzenete.

- Mi az? – mordult rá.

Jason pillantása az ajtóról meglőtt karjára vándorolt.

- Azt üzeni, hasonló az ízlésük. Ő is szereti a szőkéket.

Nathaniel a rendőrség oldalán lévő bejáraton jött ki, mivel ott álltak az autók. Egy közrendőrre várt, aki majd elviszi. Sötétedett, és kicsit már hideg is volt, kabátot is vett. Az efelől lévő utca nem volt túl népes, csak egy-egy kocsi hajtott el arra.

Aztán észre vett egy férfit, aki elég tanácstalannak tűnt. Guggolt, és a földet tapogatta. Nem értette a helyzetet, míg közelebb nem ért. A férfinál fehér bot volt.

- Segíthetek? – ajánlotta. A férfi felkapta a fejét a hangra. Sapkát viselt, kabátot és még kesztyűt is. A szemei teljesen fehérek voltak, élettelennek tetszettek. A bot alapján azok is lehettek.

- Oh, köszönöm – biccentett, és kiegyenesedett. – Elejtettem a kulcsaim, és én szerencsétlen nem tudom hova estek.

- Persze, keresem is – mosolyodott el, és körbe pillantott. Ki is szúrta őket, alig egy lépésnyire. – Megvannak.

Mikor hajolt le, fehér tincseket látott kicsúszni a sapka alól. Még el se érte a kulcsokat, de már tudta, hogy nagy hibát vétett.

- Nagyon köszönöm – duruzsolta a férfi.

Egyetlen hatalmas ütés érte a tarkóján.

Adam a férfira meredt, az arcából pillanatok alatt kiszökött minden szín. Túl gyorsan megértette az üzenetet. Még mielőtt Darren akárcsak meg mozdulhatott volna, egy óriásit behúzott Jasonnek, és ugyanezzel a lendülettel viharzott el a kihallgatóból.

- Szerintem ez felhatalmaz engem is arra, hogy bántalmazzam magát – jegyezte meg Darren.

Adam az irodát idegesen átszelve ordította:

- Hol van? Hol van Nathaniel?

A dolgozók ijedten meredtek rá, valaki elsietett a kapitányért. Nem törődött velük.

- Ki ment az autókhoz, uram – segítette ki egy megszeppent tiszt. – Azt mondta ott megvár, míg elkérem a kulcsokat.

- És maga kiengedte egyedül? – meredt rá dühödten, a szegény rendőrre, aki igazából nem tehetett semmiről. – Idióta!

Rohant, az ajtót is csak kivágta.

- Nathaniel! – kiáltotta el magát. – Nath! Nath!

Enyhén lihegett, látta a leheletét a hidegben. Félve, rettegve hordozta körbe pillantását. Nem attól félt, hogy mit fog látni, hanem, hogy mit nem.

És az a szőke férfi, az a gyönyörű, most hirtelen annyira törékenynek tetsző fiú nem volt sehol.