Eleonóra

8.

Egy pár hétig még titkoltam a szüleim elől, hogy terhes vagyok. Képtelen voltam elmondani apának, anyának pedig főleg, miután hazajött a szanatóriumból. Anya megszépült, a ráncai kisimultak. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Nem is tudom, mikor láttam már őt ilyennek utoljára. Apa körbe ugrálta, kényeztette. Szívem túlcsordult a látványuktól, mert arra sem emlékszem, mikor voltak ilyen boldogok és szerelmesek. A sok problémát, neheztelést, bántást, sértődést a hátuk mögé tették, és megpróbálták újra kezdeni. Pedig apa már a válást fontolgatta, de adott még egy utolsó esélyt maguknak, amit az elvonókúrához kötött. Hogyan tehetném most tönkre ezt az idillt azzal, hogy bejelentem, unokájuk lesz? 

Endre állandóan gyanakodva, vizslatva figyelt, amikor az órájára mentünk. Láttam, hogy fél és retteg, de nem mert megszólítani, nem kérdezett rá, hogy mi van. Természetesen már nem jártam fel hozzá, főként úgy nem, hogy Andival együtt maradtak, mert megbocsátott neki. 

Tisztában voltam vele, hogy a hasamat egy idő után nem rejtegethetem. Szilvi barátnőm volt az egyetlen, aki mellettem állt és arra buzdított, hogy beszéljek a szüleimmel. Képtelen voltam rá. Már arra gondoltam, hogy összepakolok, és elszökök valahová, majd megszülöm a picit és felnevelem egyedül. De még mielőtt megtehettem volna ezt az utolsó kétségbeesett lépést, Szilvi közbeavatkozott. Elmondta anyának, anya pedig apának. A vihar kirobbant otthon.

- Ki a gyerek apja? - üvöltötte apa már vagy harmadjára azon a délutánon. Mire a suliból haza értem, már mindketten az ajtóban vártak. Láttam rajtuk, hogy nagy a baj, mert ketten szorosan álltak egymás mellett és mindketten nekem támadtak. Eddig anya mindig a pártomat fogta, most viszont ő is ellenem fordult.

- Kislányom, hogy tehetted ezt? - sipákolta anya. A kanapén ült, arcát kezeibe temette és sírt. 

- Ki volt az a gazember, aki ezt merte tenni veled?! - mennydörögte apa.

Ha tudná, hány pasival feküdtem már le?! Csak úgy, mint ő nőkkel... Ki tudja, talán élnek féltestvéreim máshol... De nem mertem ezt a témát most bolygatni, mert annyira dühös volt, hogy még az arca is elsötétült. 

- Mit számít az?! - csattantam fel. - A babát megtartom.

Apa alig kapott levegőt a döbbenettől, anya felsikoltott, amikor meghallotta kijelentésemet.

- Mit csinálsz?! Eleonóra! Mit csinálsz?! Elment az eszed?? - ordította apa. - Ezt a gyereket már pedig elveteted! Megértetted!

- Nem! Soha! - sikítottam és ki akartam rohanni a nappaliból, de apa elkapott a könyökömnél fogva és jól megrázott.

- Felfogod te egyáltalán, hogy mit jelent egy gyereket megszülni és felnevelni? Még csak tizenhat éves vagy! Te magad is gyerek! 

- Te ti segíthettek - válaszoltam erőtlenül.

- Azt felejtsd el, kisasszony! Hogy építesz így karriert? Hogy veszed majd át tőlem a kiadót? - mondott ellent apa. - És felfogod, hogy micsoda szégyent és megbélyegzést kapnál, mint lányanya?! Kell az neked? 

- Én nem szégyellem! - kiáltottam fel és kiszabadítottam magam apa szorításából. - Ez az én gyerekem! Megtartom!

- Kislányom - szólt közbe anya falfehér arccal, könnyes szemekkel. - Apának igaza van, nem tarthatod meg. Nem érted és fogalmad sincs, mit jelent gyereket vállalni, nagyon fiatal vagy még. 

- Nem! Nem! Megtartom! Az enyém! - mantráztam hisztérikusan.

- Nem! Mivel kiskorú vagy, ebben mi döntünk! - mondta apa szigorúan. - A gyereket elveteted! Ez az utolsó szavam! 

Ezzel kiviharzott a nappaliból. Én összeomlottam, lerogytam az egyik fotelbe és zokogni kezdtem. Anya odajött hozzám, letérdelt mellém és magához húzott. 

- Annyira sajnálom, kicsim - gügyögte csendesen.

Nem volt más választásom. Apáék kivettek az iskolából egy pár hétre és elvittek egy magánklinikára, ahol megtörtént a műtét. Teljesen összetörtem és depresszióba estem. Otthon anya újra inni kezdett és sokat veszekedtek emiatt apával. Lelkiismeret furdalásom volt ezért, mert tudtam, anya miattam nyúlt megint italhoz. Emésztette magát, hogy nem figyelt eléggé rám és ez megtörténhetett velem, velünk. Szinte rossz volt haza menni abba a hideg házba, ami mindig tele volt feszültséggel és gonddal. 

Egyetlen vigaszom Szilvi volt, aki meglátogatott otthon és együtt érzett velem. 

- A suliban tudják, miért hiányzok? - kérdeztem aggódva.

- Nem, senki. Apukád azt mondta, hogy súlyos műtéted volt valami ciszta miatt - nyugtatott meg barátnőm. - Úgyhogy ne aggódj, mindenki ezt a verziót ismeri.

Megkönnyebbültem. Pár percig nem szóltunk semmit.

- Endre? - kérdeztem végül. Jól tudtuk mindketten, hogy ez érdekelt a legjobban.

Barátnőm nagyot sóhajtva csóválta a fejét.

- Felmondott és elment egy másik iskolába tanítani. 

Sírni kezdtem. Én szerettem, én annyira szerettem őt. Azt hittem, hogy együtt leszünk hármasban... Nem maradt ebből a kapcsolatból senkim: se a baba, se Endre. Azt hittem, megszakad a szívem. Majd belehaltam abba a tudatba, hogy nem voltam neki fontos, hogy Andit választotta, hogy őt szerette. Jó voltam neki, amikor a testemet használta, amikor élvezkednie kellett, de amikor baj volt, vagy nekem volt szükségem rá, akkor lelépett egy szó, egy üzenet nélkül. Még csak annyit sem kérdezett, hogy vagyok, mi van velem. 

Amikor újra iskolába kezdtem járni, sajgó szívvel ültem a történelem órákon, amit immár egy idősebb nő tanított, Gizike néni. Mindig Endre jutott az eszembe, meg a babánk és a sok együtt töltött forró percek. Ő volt az első az életemben, akivel élveztem a szexet, akinél - azt hittem - fontos vagyok, számítok. Tudtam, hogy nem fogom őt elfelejteni. Mint egy nagy seb, úgy fog sajogni a szívem egy része, ha rá, vagy a kicsinkre gondolok.