Eleonóra

10.

Kis nagyiék, amikor idejük engedte, feljöttek anyát és engem megnézni. Nagyon megviselte őket anya alkohol problémája és szüleim válása. Nagyi próbált anyába lelket lehelni, sokat beszélni vele, kirángatni szobája sötétjéből, több-kevesebb sikerrel. Ha nagyi nálunk maradt pár napot, anyát elvitte magával vásárolni, befogta maga mellé főzni. Mindent megtett, csak hogy anya ne maradjon egyedül, ne igyon és ne szenvedjen. Szerettem, amikor  nálunk volt, mert akkor mindig volt otthon meleg, finom étel, és anya is jobban volt. Nagyinak nagyon fájt, hogy apa eldobta anyát és keresett helyette egy másik nőt. 

- A mi időnkben még nem eldobtunk dolgokat, hanem megjavítottuk azokat - mondogatta. - Így voltunk a házassággal is. Tudod, hányszor elhagyhattam volna nagyapát, vagy ő engem?! Hibát mindig lehet találni bárkiben, még keresni sem kell... 

Nem tudtam ezekre a szavakra mit mondani, csak nagyot sóhajtottam. Milyen igaza volt nagyinak! Manapság az emberek mindent és mindenkit elhajítanak, ha úgy gondolják, hogy az már nem jó, vagy használhatatlan. Nem akarnak energiát, időt, pénzt pazarolni arra, hogy bármit megjavítsanak, vagy jobbá tegyenek egy kapcsolatot, házasságot. Ám ennek ellenére, nekem csak kapóra jött szüleim zilált kapcsolata. Apa Noémivel volt elfoglalva, anya nagyiékkal, és én így teljesen Edmondra, az új szerelmemre koncentrálhattam. Edmond tényleg megkeresett, méghozzá két nappal találkozásunk után. A házunktól nem messze várt rám a kocsijával leparkolva. Amikor megpillantottam iskolából jövet, a szívem nagyot dobbant. Egyedül voltam. Apa és Noémi akkor nem keresett, amikor nagyi nálunk volt, kerülték a konfliktust vele. Azonnal odaszaladtam hozzá és beszálltam mellé. Edmond magához húzott és megcsókolt. 

- Hiányoztál - suttogta a fülembe, amitől teljesen libabőrössé váltam.

- Te is nekem - válaszoltam széles vigyorral.

Elmosolyodott feleletemtől. 

- Nem adtad meg a számod - mondta.

- De te sem - válaszoltam élcelődve.

- Hát, akkor, ezt most azonnal pótoljuk.

Előhúzta a mobilját és várta, hogy bediktáljam a számomat. Én is elkértem az övét.

- Mit szólnál egy ebédhez valahol? 

Bólintottam.

- Szuper ötlet! 

Bementünk a városba és egy csendes kisvendéglőbe ültünk be. Amíg az ebédünket vártunk, beszélgettünk.

- Milyen napod volt? Most vannak az írásbeli érettségik, igaz? - kérdezte.

- Így van. Ma matek volt - válaszoltam. - Hát...nem volt könnyű, de remélem, sikerülni fog. 

- Mit fogsz csinálni érettségi után? 

- Tovább kellene tanulnom - feleltem kissé fanyarul.

- No, és ezzel mi a baj? Mintha nem lelkesednél... - mondta Edmond félig tréfásan.

- Apám mindenáron azt szeretné, ha mellette dolgoznék a kiadóban, később pedig átvenném tőle ... 

- Nagyon jól hangzik. Mi ezzel a gond? - nézett rám értetlenül. - Én nagyon örültem volna, ha az apám maga mellé vesz és utána megörökölhettem volna egy kiadót. De szegény apám közmunkás volt. Igaz, hogy maga mellé vett, dolgoztam mellette, de nem örököltem utána semmit, csak adósságot - mondta keserűen. - Te mit szeretnél csinálni? 

- Még magam sem tudom... - válaszoltam bizonytalanul. Igazából minden tanulást, iskolát a hátam közepére sem kívántam. Egy szerető családra, egy szerető társra vágytam, akinek fontos vagyok, akinek minden gondolata csak én körülöttem forog.