✨HISTORY✨ /Harry Styles fanfiction/

2. But more than a feeling

Szeptember. Amikor még iskolába jártam utáltam ezt a hónapot. Mégis ki szeretné eldobni a nyarat a sok tanár miatt, akiknek egyik legkedveltebb időtöltései közé tartozik, hogy dolgozatot írassanak olyan tantárgyakból, amikre soha nem lesz szükségünk az életben?

Amikor azonban Sharon közölte, hogy a szeptember telis-tele lesz meglepetésekkel, ugyanis a szülinapja mellett közeleg egy koncert, amire muszáj elmennünk, mert az a kedvenc bandája, akkor kicsit átgondoltam ezt a szeptembert.

Szeptember 5-én, az első tanítási napon a Graceland tömve volt. Mivel pékáruink is vannak, így érthetőbb volt, hogy a gyerekeket uzsonna gyanánt viszik a suliba, de mégis nem voltam felkészülve a hirtelen ekkora tömegre. Bár a nyár sem volt csendes, hiszen a péntek esti fellépések elég hangosak szoktak lenni. Már épp kérdeztem volna is Sharon-t, hogy továbbra is megtartjuk-e ezt a jó szokást, mikor bejelentette a főnököm, Ronald, hogy már azon a héten jön is a következő együttes, mégpedig egy fiúbanda. Sharon zenei ízlése eléggé sokszínű és a fiúbandáknak mindig örül, mert még nem találta meg az igazit.

- Nem baj, majd ketten együtt leszünk macskás nénik- mondogatta mindig kuncogva, de láttam a szemében, hogy azért kicsit bántja a dolog. Nem az, hogy ketten leszünk, hanem, hogy nincs egy igazi férfi mellette. Igazán megbíztunk egymásban, ezt az is bizonyította, hogy tudott a múltam minden történéséről. Szerencsére a One Direction nem éppen tartozott a kedvencei közé, így nem okozott kellemetlenségeket. Én is tudtam a befuccsolt kapcsolatairól, amikor a srácok bunkó módon pattintották le szegény lányt.

Pedig szerintem igazán szerethető jelenség. Az együttélés sem nehézkes vele, csak néha, amikor két órán keresztül fürdik, ami elég bosszantó tud lenni, pláne ha késésben vagyok. Azonban mégis sokat köszönhetek neki, így tulajdonképpen egy rossz szavam nem lehet rá.

Szeptember első hete igazán eseménytelenül telt, ami a monotonitásnak köszönhető. Egy nap megszámlálhatatlan mennyiségű croissant és kávét adtam a vendégeknek, ami egyrészt persze tök jó, hiszen ebből élek, de másrészt a kezem leszakadt minden nap végére. Egyetlen örömforrásunk a pénteki fellépés volt. Általában nem szoktak hozzánk olyan ismertebb bandák vagy előadók jönni, de nagyon jó marketingjük volt a srácoknak, ami rengeteg nézőt hozott. A formáció neve egyébként Rocky volt és egy csapat épphogy huszas éveiben járó fiúból állt, akik inkább csak feldolgozásokat játszottak.

Nem mondom, hogy nem fordult elő velem olyan az elmúlt időkben, hogy nem inogtam volna meg zenei téren. Pláne amikor egyszer egy ex-tehetségkutatós lány, Liza Frewen egy One Direction feldolgozást hozott a fiatal lányok nagy örömére; nekem meg legnagyobb bánatomra. Mégis nem éreztem azt, hogy nekem most énekelnem kéne, főleg nem ennyi ember előtt. Bár nem igazi koncerthelység a Graceland, mégis az esetek többségében tömve szokott lenni. Na nem mintha a Dan’s Pub-ba kevesebben lettek volna, de ez túl nagy tömeg még számomra. És előreláthatólag még sokáig is az marad.

- Milyen volt a heted?- kérdezte anyu vidáman a telefonba. Általában a hét elején szoktunk beszélni, akkor csak ketten; aztán a hétvégén, amikor Anne-vel együtt felváltva tesznek fel kérdéseket. Néha úgy érzem, mintha egy kihallgatáson lennék, de azért mégis jól esik, hogy ennyire törődnek velem és hiányzom nekik. Joey is szokott hívni néha, de sajnos nincs nagyon közös témánk és túl sablonosak a beszélgetéseink, amit sajnálok, mert hiányzik a bátyám. Apuval ugyanannyit Skype-olok, mint eddig. Az új családjával minden rendben van és szerencsére nem erőlteti, hogy őket is megismerjem. Ennek tényleg örülök, mert még kell nekem egy kis idő, hogy erre is felkészítsem magam.

- És veletek mi újság?- érdeklődtem, miután elmeséltem nekik a legizgalmasabb dolgot, ami történt velem a héten, mégpedig, hogy egy tizenhat éves srác elkérte a számom a kávézóban, ezzel menőnek feltűntetve magát a barátai előtt. Mondanom sem kell, hogy mennyire viccesnek találtam a helyzetet.

- Képzeld, hazajön Harry- újságolta Anne, mire kicsit lefagyott a mosolyom és összeszorítottam a fogaimat, nehogy az első könnycsepp utat törjön magának. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, de hallottam a másik oldalon is a zúgolódást- Ne haragudj, drágám- mondta bánatosan Anne, amitől mégjobban elszorult a torkom.

- Nem, nem semmi- nyögtem ki nagy nehezen. Nem akartam, hogy okolja magát emiatt- Már… túltettem magam a történteken.

- Tényleg? Még nem is mesélted- csicseregte anya, mire elképedtem. Ezt mégis, hogy értette? A háttérben Anne felkuncogott.

- Hagyd már, Judy- nevetett tovább Anne- Akkor ez azt jelenti, hogy van valaki a láthatáron?- puhatolózott máris átváltva a pletykálós hangszínére.

- Nem egészen- kezdtem félénken. Nem kamuzhattam be, hogy van valakim csak azért, hogy elhiggyék, hogy velem minden oké. Mert amúgy nem volt minden oké. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem gondoltam naponta több órát rá, de próbáltam minél kevesebbet beszélni erről. Anyával nem is beszéltem azóta róla, egyszer még nyár elején felhozta a témát, de én elhárítottam. Gondolom azóta várja, hogy mondjak végre valamit, de egyelőre nem tervezek ilyet. Hónapok elteltével is ugyanúgy görcsbe rándul a gyomrom, ha csak látok róla egy képet a neten.

Most pedig a tudat, hogy ott lesz a házunkba egyszerűen megőrjít.