✨HISTORY✨ /Harry Styles fanfiction/

8. My heart's already breaking

Hétfőn a szokásosnál izgatottabban indultam el munkába, ugyanis a pénteki fellépés után nem nagyon beszéltem a munkatársaimmal, akik valószínüleg már várták a beszámolót. A hétvégén több hívást és üzenetet kaptam, amik eléggé számonkérőre sikeredtek, ezért megígértem a csapatnak, hogy ma mesélek nekik. Igazán jól esett, hogy ennyire tetszett nekik az előadásom és, hogy érdeklődtek.

Reggel Sharonnak nem kellett bejönnie, mivel általában különböző beosztásokban dolgozunk, így egyedül sétáltam le azt a pár utcányi távolságot a Graceland-ig.

Szeretek egyébként sétálgatni London utcáin, főleg kora reggel. Jó azt nem mondom, hogy hajnalban kell dolgozni indulnom, de nyáron néha előfordult, hogy túl korán ébredtem és ezért elgyalogoltam valamerre. Amikor először fordult elő ilyen Sharon ijedten hívogatott, mivel nem tudta merre tűntem és üzenetet sem hagytam neki. Azóta mindig írok egy cetlit, hogy ne aggódjon.

Attól függetlenül, hogy kora reggeli séták, elég sokan az utcákat rójják rajtam kívül. London nagy város, köze sincs Holmes Chapel-hez, aminek őszintén örülök. Már el is felejtettem, hogy milyen szörnyű egy olyan kisvárosban lakni, ahol majdnem mindenki ismer és pletykálkodik. Ott aztán semmi sem maradt titokban. Azonban Londonban mindenkit maximum fél óráig látok, kivéve törzsvendég a Graceland-nél, de nem is mindenki annyira közvetlen, mint a szülőhelyemen. Ezt még nem döntöttem el, melyik listára jegyzem fel, a jóra vagy a rosszra; mindenesetre már eléggé kiismertem a környéket és anyu félelmei nem igazolódtak be, szerencsére.

Sikerült beérnem fél nyolcra, amit sikerként könyveltem el magamban, hiszen gyakran vagyok képes késni. A nagyvárosi élet miatt kissé ellustultam és néha az utolsó pillanatra érek be.

Tim-mel voltam beosztva, aki már az asztalokat takarította és rendezgette, amint meglátott elmosolyodott. Látszott, hogy tegnap délután nem igazán pakoltak el maguk után, mert a székek össze-vissza álltak, az asztalokon pedig néhány kajamaradék díszelgett. Nekem és Shan-nek sem kell hétvégente bejárnunk, nagyon kedvező a munkaidőnk.

Tim mellém lépett és szokásától eltérően megölelgetett, ami őszintén jól esett. Tim-mel a munkám eleje óta jól kijövünk, nagyon humoros és kedves srác, aki a világ egyik legjobb munkatársa és pincére. Mindenki imádja őt, nem csak a vendégek, de a hátul dolgozó csapat is.

- Na hogy telt a hétvégéje a művész-kisasszonynak?- kérdezte játékosan, mire felkuncogtam. Tetszett a megnevezés. Művész-kisasszony. Meg tudnám szokni.

- Minden rendben volt, azonkívül, hogy sejtem mi vár rám ma. Milyen volt?- mivel nem tudtunk azóta nagyon beszélgetni és őszintén kíváncsi volt a véleményekre, ezért azt terveztem, hogy mindenkit kikérdezek a fellépésről.

- Még kérdezed?- hitetlenkedett, amitől szégyenlős mosolyt villantottam- Miért rejtegetted eddig a hangod? Tényleg nem értem. Csak úgy ragyogtál a színpadon. Persze, idelent is hasonlóan szimpatikus vagy, de amikor énekeltél, én láttam a szenvedélyt a szemedben, ami nagyon keveseknek van. Kirázott a hideg akkor is és most is, ha csak rágondolok, persze jó értelemben.

Nagyon jólesett, hogy így áradozott a produkciómról, ez igazán nagy löketet adott, ahhoz a választáshoz, hogy mégis mit fogok kezdeni Ed Sheeran ajánlatával. Amit már igazán el kellene döntenem, mert valószínüleg nem fog örökké a döntésképtelen Ann-re várni.

Szépen, lassan kezdett megtelni a kávézó és volt egy-két ember, aki fel is ismert, merthogy a pénteket is nálunk töltötte. Aki nem élte át ezt, az el sem tudja képzelni, hogy milyen mérhetetlen boldogsággal járnak ezek a kedves szavak.

- És mikor lesz a következő fellépésed?- kérdezte egy körülbelül korombeli srác, akinek gyönyörű, csillogós barna szemei vannak. Aznap már párszor megkaptam ezt a kérdést és legszívesebben rávágtam volna, hogy azonnal, de ez sajnos nem volt reális.

- Csak helyettesítenem kellett valakit, nem vagyok énekes- hárítottam.

- Nem is, mert ő művész- szólt valaki a srác mögül. Elmosolyodtam és nyugodtan takarítottam tovább a pulton a kilöttyent forró csoki maradványait.

- Azért remélem hallhatlak majd még- intett a barna szemű, mire felpillantottam és megakadt a szemem az előbbi mély hang tulajdonosán. Összetalálkozott a tekintetünk, amitől kirázott a hideg és egyszerre vert le a víz.

Erősen megkapaszkodva súroltam tovább a pultot. Szerencsére nem volt sor, így nyugodtan húzhattam az időt. Egy tetovált kéz megnyomta az asztali csengőt, hogy ráfigyeljek.

- Hahó itt egy vendég- mosolyodott el gyengéden úgy, hogy a kis gödröcskék megjelentek a szája sarkában. Normális esetben elolvadtam volna a cselekedetén. Normális esetben visszaszóltam volna valami édeset. Normális esetben nem hagyott volna el és tegnap találkoztunk volna utoljára.

De ez nem normális eset volt. Ez Harold Edward Styles esete volt.