✨HISTORY✨ /Harry Styles fanfiction/

5. Cause love is war

Májusban el sem tudtam volna képzelni, hogy én valaha még színpadon fogok állni, pláne nem ennyi ember előtt. A történtek után túl nagy sebet éreztem és ezért tényleg még a dúdolgatás is nehezemre ment. Az a mindennapos dolog, ami a mindennapjaim része volt, hirtelen elpárolgott. És most mégis ott álltam a mikrofonnal a kezemben és egy gitárral mögöttem a jelenlegi munkahelyemen, ahová nagyon nem az éneklés miatt mentem. De mégis a sors adott egy lehetőséget és ott, abban a pillanatban élni akartam vele.

- Sziasztok- köszöntem kissé remegő hangokkal. Körbenéztem és a sok csillogó szempár izgatottan várta az eseményeket. Valószínüleg ők azt akarták, hogy gyorsan mutassak is valamit, amiért érdemes volt maradniuk Becker helyett, de nekem nem ment ilyen egyszerűen.

Szóban is meg akartam nyílni. Amitől féltem, hogy másnak unalmas lesz, de egyszerűen nem tudtam magam ilyen hirtelen belevetni ebbe az egészbe. Ki kellett mondanom dolgokat ahhoz, hogy utána megbánás nélkül dalolhassak.

- Ann Smith vagyok. Ti mind Becker miatt jöttetek, tudom, de sajnos neki sürgős dolga akadt. Ezért állok most itt a színpadon. Arra gondoltam, hogy mielőtt belekezdenék az éneklésbe kicsit mesélnék magamról. Ne aggódjatok, nem tervezem túl hosszúra és unalmasra, de nekem ez most nagy dolog. Régen énekeltem és ez  pálya érdekelt a világon mindennél jobban. Azonban májusban történt valami, ami miatt teljesen megváltozott az életem és azóta egyszerűen nem ment. Most mégis adódott ez a lehetőség és én elölről szeretném kezdeni. Szeretitek Michael Bublé-t?- erre nagy őrjöngés vette kezdetét, így belekezdtem az It’s A Beautiful Day-be.

Mialatt beszéltem sokan szomorú pillantásokkal figyeltek, mások nyitott szemekkel, de voltak akiket nem igazán hatott meg az egész. Mégis az a pár másodperc adott erőt ahhoz, hogy tényleg nekikezdjek. A gitárt a kezembe véve egy régi, ismerős érzés vette át az uralmat felettem. Ahogy énekeltem a színpadon egyedül, kezemben a gitárral mérhetetlen boldogság járt át. Azt éreztem, hogy hazaértem. Egy hosszú út után végre megtaláltam a boldogságom és rájöttem, hogy soha többé nem akarok ennyi időt eltölteni zenélés nélkül.

Sharon mosolyogva énekelt velem a pult mögött állva és amikor összekapcsolódott a tekintetünk szívet formált a kezéből, mire óvatosan biccentettem egy másodpercre ki nem esve a dalból. A közönség sorai velem együtt dalolták az igencsak fülbemászó dal szövegét.

Magamban megköszöntem Tim-nek, hogy előre behangolta a gitárt is és mindenre figyelt, ez hatalmas segítség volt, mert nem tudom mennyire lett volna profi a színpadon szerencsétlenkedni. Valószínüleg semennyire.

A dal végéhez érve aztán már tényleg mindent, amit csak tudtam kiadtam magamból, iszonyatosan nagy kő gördült le a szívemről. Mert bár ezzel az egy dallal nem oldódott meg minden problémám, mégis sokkal nyugodtabb voltam. Belül tudtam, hogy ez nem egy megváltó pillanat volt. Ettől függetlenül ugyanúgy fájnak még a dolgok, de mégis azt éreztem, hogy már nincsenek is olyan nagy gondjaim.

Mikor véget ért a dal hatalmas ujjongás és tapsvihar csendült fel, de olyan, hogy azt talán még az utca végén is lehetett hallani. Olyan jól esett, hogy onnantól kezdve képes lettem volna egész éjjel zenélni.

- Nagyon jó hangotok van- kiáltottam, miután kicsit elcsendesedett a tömeg- Mit szeretnétek még hallani?

A lányok részéről egyértelműen hallottam, hogy bármit, ami mai és trendi. Volt, aki Justin Biebert, Shawn Mendest és One Directiont kiabált. Végül a választásom a Love Yourself-re esett, mert azt a dalt még én is egészen kedveltem. Justin Bieber nem feltétlenül tartozott a kedvenc előadóim közé. Abban egyetértettem, hogy nagyon jó zenész, de emberileg nem minden megmozdulását tartottam szimpatikusnak.

One Directiont pedig tudtam, hogy még nem tudnék újra énekelni. Annyira azért nem éreztem magam túl erősnek, de már vártam, hogy mikor jön el az ideje.

Mindenki énekelt, szerintem még a munkatársaim is a pult mögött és hátul. Ezzel a dallal csak az volt a probléma, hogy ha valakinek nem tetszett először, még az is megszerette egy kis idő elteltével, mert annyiszor hallhattuk a rádióban és mindenhol máshol, hogy szinte alap volt a szövege mindenki számára, aki egy kicsit is érdeklődött a zene világa iránt.

A harmadik dalnak egy szintén ismertebbet választottam, mégpedig Ingrid Michelson Everybody-ját, ami egy rakás filmben és sorozatban is viszonthallható. A közönség egy nagy része szerencsére ezt is szerette és dalolgatta velem együtt.

Legközelebb már szinte arra eszméltem fel, hogy oldalról Tim jelez, hogy lassan fejezzem be.

- Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek és remélem nem bántátok meg, hogy itt maradtatok. Köszönöm ezt a csodás fél órát. Jó éjszakát- köszöntem el és hatalmas tapsvihar közepette lesétáltam a színpadról. Az andrenalin szintem még mindig az egekben volt, gyorsan innom kellett, hogy a kiszáradt torkomat felfrissítsem.

A tömegen keresztül átvágva sok-sok gratulációt mosolyogva fogadtam és amikor a pult mögé értem Sharonhoz, aki ujjongva a nyakamba borult, azt hiszem én voltam a legvidámabb ember a földön. Madarat lehetett volna velem fogadni abban a pár percben.

Aztán az örömködésünket egy mély hang szakította meg a pult másik oldaláról. Ahogy odapillantottam egyből felismertem a srácot.

- Sziasztok- köszönt a vörös hajú fiú- Ed Sheeran vagyok, te voltál fent az előbb, igaz, Ann?

- Szia, igen- mondtam büszkén és a bennem lévő rajongó egyből feléledt.

- Ott ültem és végig hallgattam az előadásod- ahogy a háta mögé mutatott, tekintetem automatikusan követte, hogy hol is van az az ott, de amit akkor pillantottam meg, na arra nem voltam felkészülve és a boldogságom pillanatok alatt omlott össze. Egy magas, barna viszonylag rövid hajú srác lépett ki az ajtón, háttal nekünk. Biztos voltam benne, hogy nem csak a tudatalattim játszadozott velem.

Az ott Harry Styles volt.