✨HISTORY✨ /Harry Styles fanfiction/

7. To be loved

Másnap délelőtt hasogató fejfájásra ébredtem. Percekig csak feküdtem a padlón, hátha enyhül egy kicsit a fájdalom, ám ahogy gondolkoztam a tegnapi történéseken, egyre csak rosszabb lett. Beugrottak a kis emlékképek, amik közül egy simán elmehetett volna rémálomnak is.

Végül nagy nehezen feltápászkodtam, vigyázva arra, hogy Sharon-ba ne rúgjak bele, hiszen ő még az álmaiban járt, hangosan szuszogva. Ha nagyon kiüti magát, mindig őrült hangosan szuszog. Tegnap este még nem rémlett úgy, mintha ilyen sokat ittunk volna.

A konyhában csináltam magamnak egy csésze gőzölgő kávét és kezdetét is vette egy átlagos szombat. Rendet raktunk, kitakarítottunk, ettünk és nagyjából semmi mást nem csináltunk. Estefelé Sharon felvetette az ötletet, hogy menjünk ki az Oxford Street-re sétálgatni, mert ő unatkozik.

- Ne már, Ann- nyafogott- olyan vagy, mint egy zsémbes öregasszony. Miért nem mozdulunk ki? Nehogy azt mondd, hogy mert még mindig másnapos vagy. Már semmi bajod. Légyszi.

- Sharon, mondtam, hogy most nem vagyok olyan hangulatba, hogy emberek közé menjek- ingattam a fejem, mire megcsörrent a telefonom és természetesen anyuék voltak. Általában csak ők szoktak hívni. Londonban az ismerősi köröm kiterjed Sharonra és a munkatársaimra, de velük sem szoktunk nagyon eljárni.

Egyébként egy ideig még furcsálltam, hogy Sharonnak miért nincsenek más barátai, aztán elmesélte nekem, hogy a legutóbbi barátjával együtt dobta a legutóbbi életét is. Ő London másik végében lakott eddig, előtte pedig a szüleivel Doncasterben. Amikor tizennyolc éves lett, Londonba költözött szerencsét próbálni. Innen már ismerősebb a sztori. Csak aztán megismerkedett John-nal, aki csúnyán megcsalta és megalázta őt. Így került ide, lakótársat keresve és engem találva.

- Szia anya- köszöntem, mire belekiabált ő is és Anne is a telefonba, amitől részleges halláskárosodást szenvedtem valószínüleg.

- Jaj kincsem, ne haragudj, de annyira izgatottak vagyunk- kuncogott anya-, képzeld el, hogy kitaláltuk Joey születésnapi ajándékát. Kár, hogy nem tudsz hazajönni akkorra, pedig elképesztő lesz.

- Én is sajnálom, anyu- tettem hozzá, ami mondjuk nem állt olyan közel az igazsághoz. Ugyanis, azt éreztem, hogy túl korai lenne még a hazautazás. Egyelőre jól éreztem magam, megvolt a mindennapi rutinom és nem akartam hazamenni. Igazából élveztem, hogy nem kellett velük állandóan találkoznom és a szabadságnak is. Még várni akartam ezzel az egésszel, nem tudtam volna még szembenézni a történtekkel-. Na de mit terveztek?

- Vettünk neki egy kocsit- jelentette be anya ünnepélyesen. Jo vezetési szokásairól azt kell tudni, hogy hiába van jogsija és ott áll apu régi autója a garázsban, annyira azért nincs rákényszerülve arra, hogy vezessen. Bár most, hogy lett munkája egy helyi informatikai boltban és minden nap be kell járnia, lehet jól fog jönni neki, de azért kicsit féltem is egyben.

A beszélgetéseink anyuval kezdenek egyre ellaposodni, amitől féltem az elején is. Valahogy már nincs kedvem az egész napomat elmesélni, pláne, hogy nem is igazán történik velem semmi. Harry-t nem akartam szóbahozni, de majdnem megölt a kíváncsiság. Szerencsére Anne száján véletlenül kifutott, mire kaptam az alkalmon, hogy mindent meghallgassak a látogatásáról.

- De sajnos hamar mennie is kellett tovább, Londonba- ecsetelte Anne és szinte láttam magam előtt a büszkeségtől csillogó szemeit. Amióta a fia rendkívüli életet él, minden alkalommal így tud beszélni róla. Mindig is elképesztőnek tartottam azt az anyai szeretetet, amit a gyerekeinek áldozott. Na nem mintha az én anyukám nem lett volna ránk, Joey-val büszke, csak mi szimplán nem adtunk elég okot rá. Mármint, főleg az utóbbi években, amikor az életünk a monotonitásra épült nem nagyon tudott mivel eldicsekedni anyánk rólunk.

- Milyen vicces lenne- folytatta anyu-, ha összefutnátok Londonban.

Amikor ezt kimondta és a barátnőjével a telefon túlsó végéről kacagást hallottam, hirtelen levert a víz is. Nem akartam elmondani nekik a történteket, hogy Ed felkeresett és a többi. Amíg nem voltam biztos a dolgomban, nem akartam, hogy az otthoniak belezavarjanak. Egyébként nyilvánvalóan sokat gondolkodtam az ötleten és barátkoztam vele, de semmi biztosra nem jutottam. Az elmúlt pár hónapban igenis hiányzott a zenélés és egykor az álmom volt az, amit Ed Sheeran tálcán kínált. Mégis úgy éreztem, hogy az a régi Ann célja volt. A mai Ann-nek viszont még nem igazán alakult ki a jövőképe, ez bizony megnehezítette a dolgom.

Sharon izgatottan várta, hogy végre letegyem a telefont és megadjam magam a délutáni kiruccanásra. Egy órával később a London Eye legtetejéről csodáltuk a kedvenc városunkat. Azt hiszem erre valók a barátok- eltereltük egymás figyelmét a problémáktól; kibeszéltük minden gondolatunkat; támogattuk egymást és egyszerűen csak nevettünk.