Reason to stay ↠L. Hamilton↞

11.

Szocsi

Szombat reggel jó messze álltam a friss és üde hercegnőtől, akinek néha érzem magam. Sokkal inkább hasonlítottam karikás szemű, mindig depis és magányos énemre, akit legútóbb talán tizennégy éves koromban találkoztam. A tükör előtt állva álmosan húztam végig a kezem a gyűrött arcomon. Egy ismeretlen meg nem mondaná, hogy csak tizenkilenc vagyok. Sokkal inkább hasonlítottam egy olyan huszonévesre, aki éppen halni készül. Ezen gondolatmenetem törte meg egy hangos kopogás-sorozat. Walking Dead stílusban kezdtem el vánszorogni a bejárati ajtó felé, majd alig kinyitva az ajtót, fél szemmel kikukucskáltam a parányi résen.
- Nem tudom, hogy mi történt, de szerintem kéne neked egy ölelés – mondta az ajtó túloldalán ácsorgó Daniel. Fénysebességgel határosan tártam ki az ajtót és ugrottam Dani nyakába, mire a könnyeim mindenféle figyelmeztetés nélkül kezdtek el folyni.
- Hidd el, én sem teljesen tudom, hogy mi történt, de jobb is, ha nem tudok többet – szipogtam halkan.
- Gyere, kislány, menjünk be – mondta az ausztrál, majd kicsit felemelt és beljebb vitt. – Öntsd ki magadból – sóhajtott nagyot, majd helyet foglalt az íróasztal előtti széken, míg én a bőröndöm mellett, a földre telepedtem le.
- Szóval ugye tegnap nem igazán találkoztunk, mindig valami más dolga volt. Aztán ebéd előtt írt, hogy oda sem jön le, én meg ugye bevágtam a hisztit és egyből a második edzés után hazamentem, nem maradtam a szerelőkkel dumálni, meg semmi ilyen – kezdtem bele a hosszú magyarázatba. – És itt jön az a rész, amit soha, senkinek nem mondhatsz el – tettem fel a mutatóujjam figyelmeztetően.
- Megígérem, hogy soha senkinek nem mondom el – bólintott Daniel.
- Szóval amikor bementem a szobába, Lewis éppen füvezett – mondtam, majd egyből le s hajtottam a fejem, hisz ismét eluralkodott rajtam a csalódottság.
- Jesszus – rázta meg a fejét Daniel. – Úgyhogy összepakoltál, kértél egy másik szobát és már jöttél is?
- Pontosan – bólintottam, majd összekapva minden energiám előkaptam a bőröndömből egy hordható ruhát, és felpattantam.
- Mit csinálsz? – húzta fel a szemöldökét Dani.
- Ettől az egésztől eltekintve kimegyek ma a pályára, mert végig támogatni fogom a csapatot, ráadásul apa megint vinni akar engem tárgyalni Spanyolországban, sőt lehet már előtte is, úgyhogy képben kell lennem – magyaráztam, majd ösztönösen elmosolyodtam és már be is vánszorogtam a fürdőbe.

A reggelinél igyekeztem a helyzethez mérten a legjobb formámat mutatni, ám amikor Lewis lejött, akaratlanul is elbambultam rajta. Meg akartam ölelni.
- Nem hiszem el magamat – morogtam, majd kétségbeesetten vettem észre, hogy ezt bizony kimondtam hangosan is.
- Miért? – fordult felém Esti, aki észre sem vette, hogy ma Daniellel együtt meglepően hallgatag vagyok.
- Mert már megint addig vártam, amíg kihűlt a kávém – rögtönöztem, mire Esteban mindent értve bólintott, majd tovább ette a bagettjét. Éppen a „hideg" kávémból kortyoltam egy hatalmasat, amikor Lewis szomorú arccal csatlakozott a társasághoz. Én pedig abban a szent pillanatban félrenyeltem. Hatalmas köhögésbe kezdtem, próbáltam olyan csendes lenni, amennyire lehetséges, de másfél perc fuldokolás után kitört belőlem egy hatalmas köhögés, ami megoldotta a problémát. De. Lewis. Még. Mindig. Ott. Volt.
- Minden rendben, Szépim? – pillantott rám aggódva.
- Persze. De akkor sokkal jobb lenne, ha egy-két asztallal arrébb mennél – mosolyogtam rá, majd szem forgatva hátra dőltem a székemben. A többiek összezavarodva kezdték kapkodni a fejüket, Daniel pedig a „Nyugodj le" szavakat tátogta felém.
- Kiviszlek a pályára – reagálta le a helyzetet Kimi azonnal.
- Nem kell, elkocsikázok – ingattam meg a fejem.
- Kiviszlek a pályára – ismételte magát Räikkönen. Hirtelen olyan volt, mintha az apámat hallottam volna. Végül – mivel semmi szükség nem volt két makacs ember között egy újabb vitára – a lehető legnyugodtabb arcomat magamra öltve bólintottam egyet. Válaszul a jégember követte a példámat, majd tovább folytatta a reggelijét.