Reason to stay ↠L. Hamilton↞

17.

Monaco

Szombat reggel arra ébredtem, hogy egy jellegzetesen ausztrál ordítás kíséretében valaki feltépi a hálószobám ajtaját, miközben full hangerővel kezdett el üvölteni a Monday Morning.
- Ember, normális vagy? – kérdeztem enyhén gyűrötten Danieltől, aki egy JBL-lel a kezében ácsorgott az ajtóban. – Szombat van. Nem hétfő – próbáltam megértetni vele azt, amit néhány értelmesebb óvodás is tud.
- Jó, de tavaly ilyenkor hétfő volt.
- Fogadok, hogy nem – csóváltam meg a fejem dacosan.
- Jó, ha te nyertél meghívlak egy kávéra, ha én akkor ma beszélsz Lewisszal – jelentette ki magabiztosan. Gyorsan végig gondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy az 1 a 7-hez nem túl jó arány, így hát bólintottam és előkaptam a telefonom a párna alól, hogy megnézzem a naptárban.
- Karamellás frappuchinó – emeltem rá a tekintetem. – Péntek volt – tettem hozzá a győztesek nyugodt mosolyával.
- Ne már – mondta elszontyolodva. – Ettől függetlenül nincs kedved beszélni Lewisszal?
- Nincs – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- És lesz esetleg valamikor valami csoda folytán?
- Nem. El kell felejtenem, nem érdemlem meg Őt, ez egy toxikus kapcsolat volt mindkettőnknek, jobb lesz ha megbeszélem vele, hogy csak barátok maradjunk – pörögtem be teljesen. Ahogy már-már hisztérikusan hadartam a mondanivalómat akaratlanul is legördült egy kósza könnycsepp az arcomon.
- Ajh, te lány siess, menjünk neked kávét szerezni – mondta Daniel egy barátságos mosoly kíséretében. Csendben bólintottam, majd felkászálódtam az ágyról, előkerestem egy szürke, nyomott mintás pólót és egy sima fekete farmersortot, majd a ruhadarabok társaságában elfoglaltam a fürdőszobát.

A pályára már valamivel értékelhetőbb hangulatban érkeztem meg, amin Daniel „megy a csiga hazafelé" nagyságrendű viccei mellett még a karamellás jegeskávé is sokat segített. Persze azt túlzás lenne kijelenteni, hogy normálisan voltam, de legalábbis nem úgy festettem mint egy pszichopata aki éppen tömeggyilkosságra készül.
- Minden rendben? – kérdezte Sebi, mikor már az overáljában ülve meglátott a boksz másik feléből közeledni.
- Megbeszélem Lewisszal... - kezdtem bele a mondandómba, ámde a roppant türelmes Sebi félbeszakított.
- Na, végre rájöttél, hogy Ő életed szerelme és hogy ti egymásnak vagytok teremtve – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Beszélek vele arról, hogy legyünk csak barátok – fejeztem be a megkezdett mondatom. Sebastian álla a szó lehető legszorosabb értelmében leesett és néhány pillanatig meg sem tudott szólalni.
- Gondold át.
- Már átgondoltam.
- Mérges vagy amiatt, hogy nem tudsz továbblépni rajta és, hogy Ő sem adja fel a próbálkozást. A düh hajt, hogy nem tudsz az agyaddal cselekedni, hanem akaratlanul is a szívedet követed. A lelkeddel gondold át, ne a 150-es IQ-dal – akadt ki Seb, és bár nem lecseszésnek szánta, akaratlanul is megemelkedett a hangja, ezzel pedig az egész garázs figyelmét magunkra vonta. Még mindig nem értem, hogy egy hangosabb szó miért múlja felül a különböző javítási műveleti hangját és akkor, abban a pillanatban is ez futott át az agyamon.
- Hazudtam Lewisnak egy fontos dologban és nem tudok vele lenni anélkül, hogy furdalna a lelkiismeret – suttogtam Sebnek, mikor mindenki többé-kevésbé ismételten a munkára figyelt.
- Akkor mondd meg neki, biztos nem fog haragudni, mindent elnézne neked, mert baromira szerelmes beléd – suttogta Seb idegesen, majd rosszallóan megcsóválta a fejét és elindult felvenni a sisakját.

Edzés után kivágódtam a garázs hátsó ajtaján, ahol Lew már várt rám. Volt nagyjából egy órám meditálni azon, amit Seb mondott és belül igazat adtam neki. Úgy mindenben. Csendben sétáltunk el egy csendesebb helyre Lewisszal, aki látszólag pozitívan fogta fel a „beszélnünk kell" üzenetet.
- Lewis, ez nagyon hülyén fog hangzani – vezettem be a mondanivalóm, amikor is minden egyszerre villant be. Ismét elöntött a düh, és a mosolyomból hamar fancsali kifejezés lett.
- De legyünk csak barátok – mondtam ki ezt ugyanabban a pillanatban, mikor Lewis megfogta a kezemet. Meglepetten emelte tekintetét az összefont ujjainkról a szememre.
- Szépim, te remegsz – állapította meg a tényt, mit sem törődve azzal, amit éppen mondtam.
- Mert félek attól, akivé váltam – suttogtam szomorúan a mélybarna íriszeibe nézve.
- Nem akarlak elengedni.
- Pedig az lenne neked a legjobb – mondtam alig hallhatóan és meg is próbáltam elengedni a kezét, de nem engedte. Nem fájt a szorítása, pont olyan erővel tartott, hogy ne tudjak elmenni de véletlenül se sérüljek meg.
- Lew, most el kell engedned – mondtam, de nem tudtam a szemébe nézni. Lemondóan megcsóválta a fejét, majd közelebb lépett hozzám és kicsit lehajolva megcsókolt. Akartam ellenállni, de nem tudtam. Egyszerűen nem volt annyi lelki erőm, hogy akárcsak egy lépéssel is messzebb menjek tőle. A csókunk végeztével akaratomon kívül bújtam hozzá, de nem bántam meg. az egészből csak annyit bántam meg, hogy befejeztem.
- Nem foglak magadra hagyni – suttogta a fülembe, majd kerülve a tekintetemet elengedett és lassan elsétált a motor home-ja felé. Én hasonlóképpen lehajtott fejjel indultam meg a boksz felé, ahol belopództam az irodámba és nemes egyszerűséggel leültem a földre. Semmit nem csináltam, egyszerűen csak néztem magam elé és azon gondolkodtam, hogy mikor lettem ilyen szar ember.

Mivel a csapattal szemben gerinctelennek tartottam volna ha egyik percről a másikra felszívódok, az irodában végig ültem az időmérőt, de amint megjelent a képernyőkön a kockás zászló már fel is kaptam a telefonom és rohamtempóban indultam meg a lakás felé. Otthonról írtam egy gyors helyzetjelentést Danielnek, majd kikapcsoltam a telefonom és bénultan eldőltem az ágyon. Nem éreztem magam teljesnek.

Vasárnap tíz óra körül keltem fel, és amint kinyitottam a szemem már éreztem is, hogy a könnyeim újra töltődtek az éjjel folyamán és rohamra készülnek. Dobtam egy üzenetet a csapat csoportba, hogy lebetegedtem és nem tudok bemenni, majd összepakoltam a cuccaim és már mentem a reptérre, ahol vettem egy korántsem első osztályra szóló jegyet az első gépre, ami LA-be ment. 

GUESS WHO IS BACKKKKKKKKKKKKK

All the love, Ch