Reason to stay ↠L. Hamilton↞

13.

Barcelona

Péntek reggel nevetve ébredtem. Lewisszal a – furcsa baráti, vagy tudom is én milyen – viszonyunk miatt egy kétszobás „lakosztályt" foglaltunk, de reggel, mikor felébredtem Lew már a szobámban ülve várt arra, hogy kinyissam a szemem.
- Na, végre – szólalt meg, mikor álmosan mosolyogva felültem az ágyamban. – Azt hittem, hogy nem szól az ébresztőd, vagy valami – csóválta a fejét, majd felém nyújtott egy bögre kávét.
- Kö... szö...nöm – motyogtam fáradtan. Lew már útra készen, felöltözve, belőtt hajjal ücsörgött mellettem, míg én a kócos hajammal és karikás szemeimmel fetrengtem az ágyban.
- Hogy aludtál? – kérdezte, ahogy a fotelből át ült az ágyam szélére.
- Hülyeséget álmodtam – mondtam, majd megvontam a vállam. – Egy lila szörny üldözött papírokkal a kezében és azt kiabálta, hogy pótvizsgáznom kell matekból – vázoltam fel a helyzetet, mire Lew halkan felnevetett.
- Én meg azt álmodtam, hogy veled voltam és így ritka szar volt felébredni – vallotta be érzelemmentes arccal.
- Lewis – sóhajtottam nagyot, de Ő félbeszakított.
- Tudom – nézett rám azokkal a gyönyörű fekete szemeivel. – De idővel minden rendben lesz – mosolyodott el. Mintha ebben bárki is hinne...

Ahelyett, hogy már reggelről összevesztünk volna, inkább elintéztem az egészet egy bólintással, majd elfoglaltam a fürdőszobát és rendbe szedtem magam. Nagyban fésültem a most már kicsit túlságosan is hosszú hajam, amikor kopogást hallottam.
- Befonhatom a hajad? – kérdezte kintről Lewis. Elnevettem magam, mire Ő bejött, és miután és végeztem a gubancok kinyírásával, Ő átvette a terepet és elkezdte bűvölni a tincseim.
Úgy negyedóra múlva Esteban üzenete miatt a telefonom őrült villogásba és csiripelésbe kezdett. Feloldottam a képernyőt, majd megnyitottam a chat fejet.

ESTI: Hol vagytok? Mit csináltok? Védekezzetek!

Ez a gyerek idióta. Lewis átkukucskált a vállam fölött, ami az apró termetem miatt könnyen ment neki, majd Ő is hasonlóan reagált, mint én.

ME: A hajamat fonta, te perverz állat

Az üzenet elküldése után gyorsan átírtam a nevét perverz állatra, majd miután összeszedtem egy-két fontosabb mütyürt már száguldottam is a lift irányába, természetesen Lewis társaságában.
- Este alszol velem? – pillantott rám a lift tükrében. Kivételesen kicsit átgondoltam a válaszom, majd – mint mindig – bólintottam egyet. Lew kicsit felvidult, de továbbra is látszódott rajta, hogy hiányzik neki az ahogyan voltunk. Ezzel én nem feltétlenül voltam így. Nem hinném, hogy meg tudnék bízni benne újra. Persze nem tett olyan hú, de katasztrofálisan nagyon gyökér dolgot, de így is pont elég nagyot csalódtam benne ahhoz, hogy ne akarjak a jegyese lenni.
Milyen ironikus, hogy továbbra is magamon hordtam az eljegyzési gyűrűt. Csak ekkor realizáltam úgy igazából, hogy mennyire is gáz ez az egész szituáció. Mármint nem járunk jegyben, de a gyűrűt hordom, nem vagyunk együtt, de ugyanúgy egymáson csüngünk.
Lewis is bizonyára észrevette, hogy a gondolataim merre járnak, mert óvatosan a kezemért nyúlt.
- Tiszteletben tartom a döntésed, de ha azt várod, hogy ennyire egyszerűen feladom, akkor kétségbe kell ejtselek – mondta, ahogy lepillantott rám.
- Sejtettem – motyogtam, mire Lewis arcára aranyos mosoly ült ki. – Hihetetlen, hogy csak tíz centi van köztünk, mégis ennyivel magasabb vagy – tereltem a témát. Válaszul Lewis lábujjhegyre állt, hogy még jobban fel kelljen emelnem a fejem. Ekkor nyílt a lift ajtaja, mi pedig elléptünk egymástól. Ahogy beléptünk az étkezőbe a hasam hatalmasat mordult, amin nem is csodálkoztam: szerdán és csütörtökön annyira ideges voltam a konferencia miatt, hogy alig tudtam enni bármin is. Még a kávémat is csak magamba erőszakoltam, ami legutóbb az érettségim előtti reggelen történt meg velem. Ráadásul – gondolom én – a folyamatos stressz miatt egyfolytában olyan érzésem volt, hogy valami irtózatosan fontosat felejtettem el.
- Föld hívja Rozit – lebegtette meg Kimi kezét szemeim előtt, így kibillentve engem a saját kis világomból. Kicsit megráztam a fejem, majd nagyot kortyoltam a kapucsínómból.
- Figyeltem – mondtam, majd – most már – tényleg koncentrálva a beszélgetésre reggeliztem.
- Akkor miről volt szó? – kérdezte nevetve Daniel.
- Szarul aludtam – foglalt helyet az asztalunknál Max, aki a bosszankodásával egy eléggé kínosnak ígérkező helyzetből menekített ki. Alig észrevehető, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon, mire a mellettem ülő Lewis halkan felkuncogott.
- Még jó, hogy nem figyelt – mondta Valtteri, mire mindenki egyszerre bólintott. Összezavarodottan kapkodtam a fejem a nagyjából hét főből álló asztaltársaság között, és – miután ő is felfogta a szituációt – Max is hamarosan csatlakozott hozzám ezen tevékenységemben. Sebi legyintett egyet, ezzel pedig én le is zártam a dolgot: ismertem őket annyira, hogy tudjam, ha nem akarnak elmondani valamit, akkor nem is fogják. Így feleslegesen lovagoltam volna a tényen, hogy ebből engem kihagynak, inkább lecsillapítottam kicsit a belső tinim, aki egyből összeesküvés-elméleteken törte a fejét és figyelmen kívül hagytam az egészet. Úgysem lehet annyira nagy titok, ha a jelenlétemben beszéltek róla, nemde?

A pályára – hosszú idő után ismét – Lewisszal érkeztem, de nem kéz a kézben és nem összebújva. Folyamatosan tartottam tőle egy baráti távolságot, amit észrevett, és – bár szemmel láthatóan nem tetszett neki – tiszteletben tartott. A Mercedes egyik menedzsmentes alkalmazottja azonnal mellé csapódott, míg én egy Ferraris csapattagot kaptam a nyakamba, jelezve, hogy most bizony interjúkat kell adnom. Megálltam egy újságíró előtt, aki, mintha még nem is hallott volna a személyes szféráról a fejembe nyomta a mikrofonját és kérdezősködni kezdett. Lévén, hogy ritka és nehezen megállítható interjú-alany hírében állok pik-pak megjelent egy rakat sajtós, a kérdések pedig mindenkiből csak úgy folytak.
A tény pedig, hogy ezer százalékosan békén hagyták a magánéletem és csak a Ferrarin belül „betöltött" „szerepemről" kérdezgettek automatikusan jobb hangulatba varázsolt és szemmel láthatóan kétségesebben is válaszolgattam a kérdésekre.
- Végül pedig – kezdte az egyik, magasabb, akinek legalább háromszor biztos el volt már törve az orra – mikor számíthatunk arra, hogy teljes jogú csapattagként leszel látható a paddock-ban?
Őszintén szólva mainstreem kérdés volt, de tetszett. Az igazat bevallva ezen én is sokat szoktam gondolkodni.
- Remélhetőleg minél hamarabb – adtam rövid választ nevetve, majd látva a reakciókat tovább fejtegettem a témát. – Jelenleg minden erőmmel a tanulmányaimra koncentrálok, valamint természetesen a kapcsolataim kiépítésére és a csapat működésének teljes megismerésére. Mindenképp a műszaki része vonz jobban a dolognak, de hálás vagyok, hogy a csapat az üzleti oldalt is igyekszik megismertetni velem – adtam diplomatikus, ugyanakkor nem semmitmondó választ, majd egy mosoly kíséretében tovább álltam és boldogan konstatáltam, hogy az e havi interjúkat egy szuszra le i tudtam.
Így – magammal viszonylag elégedetten - zártam a napot. Semmi számottevő nem történt a pályán: egy McLaren már rutin-szerűen elfüstölt, egy-két kavicságy-látogatás és apróbb váltó-kiakadások jellemezték a szabadedzéseket. Na, meg jelentős Mercedes fölény, amit a mi, vörös bokszunkban mindenki próbált ledolgozni, de legalábbis minimumra csökkenteni.

Este pedig, ígéretemhez hűen Lewis mellett dőltem ki, és ösztönösen hozzá is bújtam, majd – realizálva a saját butaságom -, egyből el is akartam húzódni tőle. Erre Ő izmos karjait körém fonta, ezzel megakadályozva az idézőjeles szökésem.
- Maradj még egy kicsit – nyögte álmosan, én pedig eleget tettem kérésének. Bár terveim között volt kis várakozás után elmozdulni, előbb nyomott el az álom.

All the love, Ch