Reason to stay ↠L. Hamilton↞

18.

Los Angeles

Még szerda délután sem voltam biztos abban, hogy be akarom-e kapcsolni a telefonom, viszont anya folyton azt hajtogatta, hogy a barátaim biztos aggódnak miattam. Mondanám, hogy ezzel győzött meg de nem. A „nem hozom fel a kajád ha nem térsz vissza magadhoz" fenyegetése valahogy jobban meghatott, mint a barátaim emlegetése. Így történt az, hogy a monacói futamot követő szerdán dacos arccal, kisírt szemekkel, pokrócba burkolózva kapcsoltam be a telefonom négy napja először. A pin beütése után egyből szembe is jött velem az a kép, amit még tavaly készítettünk Lewisszal az egyik hotel liftjében. Mindketten boldogan vigyorogtunk a kamerába Ő pedig hátulról ölelte át a derekamat. Hosszú másodpercekig kellett szemeznem a zároltképernyős hátteremmel, mígnem a telefonom végre feléledt. Hosszú másodpercig rezgett és egymás után dobálta fel a különböző értesítéseket. Hirtelen nem tudtam, hogy kinek válaszoljak először, hogy melyik ablakok a fontosak és melyikeket húzhatom el gondolkodás nélkül. Szerencsére a pillanatnyi zavarom hamar elmúlt, néhány pöccintés után pedig már le is írtam jegyzetbe a történéseket röviden, majd az üzenetkét átküldtem Sebi-nek és Daniel-nek, Kimi „Élsz még?" üzenetére pedig egy szélesen mosolygó emojit küldtem. Visszaolvastam a csoportos beszélgetéseket aztán az összes maradék értesítést kitöröltem. Persze nem lepődtem meg azon, hogy sem Seb, sem pedig Daniel nem válaszolt: jónéhány időzónával arrébb voltak és valószínűleg éppen az igazak álmát aludták.
- Alvás – kezdtem ízlelgetni a szót, mintha valami idegen nevet próbálnék jól kimondani. Persze miután realizáltam, hogy úgy festek mint egy eszelős gondolatban le is szidtam önmagam ami szintén nem az épp elméjűségemre utált. Ahogy jobban átgondoltam az utóbbi napjaimat feltűnt, hogy alvás címén ébren fetrengtem az ágyban és agyaltam. Ez nappal annyiban volt más, hogy akkor néha eszegettem is valamit. Ez egész szépen megmagyarázta, hogy miért néztem ki úgy, mint egy nyúzott egér.
Boldog mosollyal az arcomon léptem ki a fürdőből, a hotelszoba ágyán ülve pedig Lewis várt rám. A vigyorom még tovább szélesedett ahogy lehuppantam mellé és azzal a lendülettel rá is dőltem a vállára.
- Mi jót nézel? – kérdeztem a kezében tartott telefont nézve.
- Amerikai foci, amikor kisebb voltam nagyon imádtam – mondta mosolyogva miközben lazán átkarolt.
- Oh, gimiben játszottam a csapatban – jelentettem ki mosolyogva. Lewis akárhogy is próbálkozott nem tudta elrejteni az arcáról a meglepődött kifejezést.
- Tényleg? – nyögte ki, miközben még mindig kereste a szavakat.
- Igen, nagyon szerettem. Mondjuk nem mondom, hogy a 100 kilós embereknek is nekimentem de azért nem voltam rossz benne – magyaráztam hevesen gesztikulálva.
- És miért hagytad abba?
- Öhm, mert leérettségiztem? – tettem fel nevetve a költői kérdést. Lew látványosan megvilágosodott, majd Ő is elnevette magát. – Mikor kell elindulnunk?
- Még van fél óránk – válaszolt Lew rám emelve a szemeit. Hihetetlen, de még ennyi idő után is a szívroham kerülgetett, amikor ÚGY nézett rám. – Na, mi van? – kérdezte nevetve. Valószínűleg Ő is észlelte, hogy lefagyott a rendszerem és őszintén szólva csak reménykedtem, hogy az akkori gondolatmenetem nem mondtam ki hangosan.
- Semmi, semmi, még kicsit fáradt vagyok – legyintettem, majd eldőltem a kényelmes ágyon. Szinte azonnal bele is süppedtem a matracba, majd hamarosan Lew alakja is követte a mozdulatsorom.
- Aj, te lány nem tudom mit csinálnék nélküled – suttogta Lew.
- Nem is kell tudnod, mert szeretlek – mosolyodtam el.
- Hazudsz – mondta halkan Lew.

Hirtelen ébredtem fel a rendkívül kellemes álmomból. A telefonomból a messengeres hívást jelző hangeffekt üvöltött, így legalább az meg volt, hogy mi keltett fel. Gyorsan összekapartam magam aztán a csiga tempójával megegyező sebességgel elkezdtem csúszni, kúszni a telefonom irányába, amit – mikor végre valahára odaértem – kishíján egyből el is hajítottam. A képernyőn ugyanis a Lew hív felirat villogott megállás nélkül. Addig püfföltem a telefont, mígnem véletlenül megnyomtam a kicsi, zöld fogadó gombot.
- Helló – köszönt Lewis azonnal. Nem sikerült kihallanom a hangjából semmijen érzelmet, ami valószínűleg azért volt, mert gondoltban megállás nélkül káromkodtam és azt kérdezgettem magamtól, hogy mégis hogyan tudok ennyire szerencsétlen lenni.
- Hai – szólaltam meg végül. A hangomból sugárzott, hogy az elmúlt napokban nem voltam a toppon, szinte furcsa volt hallani a hangomat.
- Mizu?
Mizu? Alig hittem el, hogy Lew ilyen lazasággal felhívott a szombati magánakcióm után, és akkor megkérdezi, hogy mizu?
- Ha azt akarod a fejemhez vágni, hogy szar ember vagyok, akkor nyugodtan térj a lényegre, bár igazából tudom magamtól is, úgyhogy nem fogok meglepődni – kezdtem el idegesen hadarni.
- Olyan kis hülye vagy – nevette el magát szórakozottan. Láttam a lelki szemeim előtt, ahogy még mindig mosolyogva megcsóválja a fejét. Még jó, hogy nem videóhívásban vagyunk.
- Komolyan azt hitted, hogy ki vagyok akadva rád?
- Igazából minden okod megvan rá – mondtam ki azt, amin már napok óta rágódtam.
- Miért is?
- Hát... mert... na, érted – próbáltam elmagyarázni neki, és csak ekkor döbbentem rá, hogy igazából semmi szörnyűt sem tettem, egyszerűen csak önmagamnak csináltam problémát.
- Miért lenne az ok a haragra, hogy barátságot akarsz? Te is tudod, hogy úgysem fogok teljesen lemondani rólad – mondta, mire én akaratlanul is elmosolyodtam. Aztán persze ezért gondolatban jól le is szidtam önmagam, de nem tudtam mit tenni. Lewisszal kapcsolatban sosem tudtam kontrolálni magamat és a reakcióimat.
- Hihetetlen ember vagy, tudod? – kérdeztem tőle nagyot sóhajtva.
- Mondták már, bár nem értem, hogy mi az elképzelhetetlen abban, hogy nem tudok nélküled megmaradni. Úgyhogy, amíg neked jó az, hogy barátok vagyunk, addig nekem is remek lesz.

All the love, Ch