A Félvérlány #BEFEJEZETT

18. Jó kis pokolkutya!

-Honnan tudják hogy itt vagyok!? - kérdeztem kétségbe esetten.

-Nála van Cleopátra tükre. - mondja Athéné.

-Cleopátra nem egyiptomi volt? - zavarodtam össze.

-Nem csak a görög mitológia igaz kedvesem! Ott vannak a Rómaiak. Akkor Egyiptomiak is vannak. - magyarázta, majd dörömbölés hallatszott az ajtón. Az ereimben megfagyott a vér is, és mintha megállt volna az idő.

-Nincs időnk! Menjetek, ugorjatok ki az ablakon! A vízben majd Poszeidón segít! Addig, én feltartom őket! - Athéné hatalmas kardot húzott elő, és maga elé tartotta. Megragadtam Ryan karját, majd felkaptuk a csomagjainkat, és egy közös rúgással kitörtük az ablakot.

A vonat csak úgy száguldott. És épp egy hídhoz közeledett, ami alatt folyó terült el. Csak tudnám, honnan vette az istennő, hogy itt lesz a folyó. De mindegy is, mert ezen valóban nem volt időm elmélkedni. Az ajtó betört, és ott állt a férfi. Szokásos fekete köpenyében, csukja alatt elrejtve arcát. És mi éppen akkor ugrottunk.

Zuhanás közben teljesen súlytalannak éreztem magam, majd hirtelen hatalmas csattanással értem be a vízbe. Ryan keze kicsúszott az enyémből, de aztán valami megragadta a lábam, és magához húzott. Amikor a felszínre értem, megnyugodtam, hogy csak Ryan kapott el sikeresen, és nem sodort el minket a sodrás egymástól.

-Ki kell jutnunk a partra! - kiabálja Ryan a víz zubogását túlkiabálva. Felnéztem a hídra ami húsz méter magasan állt felettünk, de a vonat már elrobogott róla, rajta az üldözőimmel, és Athéné istennővel. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nincs semmi baja.

Kint a parton fáradt karokkal és lábakkal feküdtem a hátamra. Épp hogy csak egy pillanatra hunytam le a szemem, amikor  morgást hallottam az erdőből. Elsőre azt hittem, hogy egy kutya vagy egy róka, de egy medve méretű kutya volt, aki nagyobb volt mint én. Szemei kobalt kéken ragyogtak, fogai fehér neonként ragyogtak a hold fényében.

-Ryan! Egy mozdulatot se! - mondtam határozottan, miközben farkas szemet néztem a pokolkutyával.

-Mi a frász ez? - akadt ki teljesen Ryan, de nem mozdult. Lepisszegtem, és lassan a kardomért nyúltam. Még Percy testvérétől, Tyson-tól kaptam, amikor a Golden Gate hídhoz készülődtünk. A kard maga eleinte egy kis tollra hasonlított, épp olyanra amilyen a testvérének van, mondta az egy szemű srác. Most azonban a kezembe vettem, és egy gomb nyomással kibontottam. Sajnálattal vettem, hogy a pokolkutya is követte a mozdulatom, és közelebb lépett hozzám. Majd pucsított. Ismerős volt ez a mozdulat. Volt már kutyám, és ő is így csinált mielőtt eldobtam neki egy teniszlabdát. Sajnos nem volt nálam teniszlabda, de találtam egy botot a lábamnál. Megragadtam, és meglóbáltam a pokolkutya előtt. Leült, és a nyelvét kidugva figyelte a botot. Hirtelen eldobtam, és a pokolkutya hangosan ugatva utána ment. - Mennyünk! - ragadott meg hirtelen Ryan. Rohanni kezdtünk, és meg sem álltunk egészen, amíg meg nem hallottam a pokolkutya nyüszítését. Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy szomorú, mert nem talált minket ott a parton. - Mi van, gyere már!

-De nem hagyhatjuk csak úgy ott! Láttad, hogy nézett amikor eldobtam neki azt a botot! - mondtam. Ryan egy csomó ideig nézett, majd sóhajtott.

-Na és mit csinálunk vele?

-Lehetne testőr! Jobb védelmet biztosít bárminél! - érveltem. Ryan bólintott, majd nagy levegőt vett, és akkorát füttyentett, hogy a dobhártyám is bele fájdult.

A pokolkutya elhallgatott, majd pár másodperc múlva léptek hangja hallatszott. A pokolkutya feltűnt a fák között, majd megállt előttem, és ledobta a botot, amit eldobtam neki, de sajnos kettőbe tört. Ryan kérdőn nézett felém.

-Velünk jön! - mondtam, mire a kutya felugatott, majd hatalmas fejével megbökött. - Mennyünk! - mondtam, majd elindultunk ki az erdőből. - Vajon merre lehet Mexico?