A Félvérlány #BEFEJEZETT

28. Sötétségben tapogatózva

Másnap reggel mind négyen felfegyverkeztünk, és búcsút vettünk a táborozóktól. Én magam csak Josh-tól vettem búcsút, és megkértem hogy fogadjon szót Keirón-nak, ha vissza jövök, ha nem. A biztonság érdekében Pegazusokon repültünk a Nümphaionhoz, ami egy tőlünk nem messze fekvő hegység barlangjában rejtőzött. A Nümphaionról kiderült, hogy egy Nimfa templom ami a barlangokban lett kialakítva. Legalábbis ahogyan utána olvastam.

Amikor a pegazusok leszálltak a barlang bejárat közelében, leszálltunk róluk, ők pedig újra a levegőbe vetették magukat. És elmentek a látóterünkből. Nekünk pedig fel kellett mászni. Nem tudhattuk biztosra, hogy őrzik-e a bejáratot, de minden esetre pajzsot, és kardot vettünk a kezünkbe. Azonban, amikor a barlanghoz értünk, nem láttunk mást, mint elszáradt növényeket, és a bejárat hatalmas száját, aminek a tetején a talajzat veszélyesen tornyosult össze, készen, hogy beomlassza azt.

-Ez a Nümphaion? - kérdezte Lindsey elkacagva magát.

-Ez az! - mondjuk egyszerre Kevin-nel. Előre indultunk, be egyenesen a barlang szájába, ahol nagyon sötét volt. Az érzékeim tompultak, és kisebb félelem uralkodott el rajtam. A hideg futkosott a hátamon, és egész karomon kiütött a libabőr, de aztán Kevin fáklyát gyújtott. A sötétségbe bele futottak a fénysugarak, így megvilágítva a Nümphaion-t. Hirtelen bevillant a szemcseréről a képek, ahogyan éppen innen indultam ki, egészen oda, ahol Lucy-t tartják fogva.

-Arra! - mondtam halkan, majd elindultam előre. Kardomat magam előtt haladtam arra, amerre már egyszer mentem. Amint közeledtünk, hangokra lettem figyelmes, amiket vissza vertek a falak. Beszélgetést hallottam ki, majd nevetést, és egy sikolyt. A szívem kihagyott egy ütemet, és elborult az agyam. Nem gondolkodtam, csak előre lódultam, mit sem törődve Kevin-nel, aki utánam kiáltott. Azonban amikor oda értem, nem az fogadott, amire számítottam. 

Gideon és az emberei egy lány köré gyűltek, aki a falhoz láncolva ült, de nem Lucy volt az. Életemben nem láttam ezt a lányt, és külsőre se, volt olyan mint a legjobb barátnőm. Gideon lassan megfordult, és rám vicsorgott. Szikkadt bőre mit sem változott Mexico óta, sőt, talán még rosszabb lett. Kihúztam magam, és még erősebben szorítottam a kardom és a pajzsom a kezeimben.

-Drága Dawn! Hát megkaptad az üzenetem! - mutatott körbe a barlangon.

-Lucy nincs is itt, igaz? Átvertél! - szavaimból csak úgy csöpögött a gyűlölet.

-Nos, igen! Ő itt egy szerencsétlen lány, akinek ógörög vér csörgedezik az ereiben, és megvan a látás képessége a ködön túlra! Sokkal értékesebb bármely halandónál! Ő lesz az első számú rabszolgám az új világban, amint megkaptam tőled a lelked! Essünk túl a formaságokon, és add oda a lelked! Úgy sem jutsz ki innen élve! - szavaiból indulva, a mellette álló társaság felém kezdett lépkedni, és amelyik közelebb volt nekem, azt támadtam le elsőnek. A pajzsommal nagyot taszítottam rajta, majd a következő embert a kardommal vágtam meg a mellkasán, aki azonnal megtántorodott.

-Ugye nem hitted, hogy felkészületlenül érkeztem? Gideon. - amint kimondtam a nevét, elfintorodott, majd rám küldött hat embert. Ez volt a pillanat, amikor én kiemeltem két katonát a földből, és Kevin-ék is megjelentek, majd az ellenségnek támadtak. Egy szempillantás alatt mindegyik a földön feküdt, Gideon pedig felhorkant.

-Csak négyen vagytok? És két gyökér katona? - helyette a vörös hajú nő is felnevetett. Hirtelen megnőtt a szokásos sötét füst Gideon körül, majd egyenesen felénk araszolt. A fekete indák nőttek, és szétágaztak egyenesen a lábaink között. Hiába kaszaboltuk őket a kardokkal, áthaladtak az indákon, mintha nem is érintette volna őket a penge. Az egyik felkúszott a lábamon, amitől kirázott a hideg. Hiába akartam mozdulni, nem tudtam. Kevin-re néztem, akit már derékig belepett a feketeség, és arcát rémület fogta el. - Ostoba vagy, és az is maradsz, Félvérlány! - ez volt az utolsó, amit még öntudatosan meghallottam, majd a feketeség ellepte az elmém, és onnantól nem volt más vágyam, mint szolgálni az uramat, Gideon-t.