A Félvérlány #BEFEJEZETT

Epilógus - Váratlan hála

Egy hónap telt el mióta Gideon meghalt. Miután elhagytuk a barlangot, Lindsey és Ryan beomlasztották a Nümphaion-t, így biztosra véve, hogy Gideon ha fel is támad, egy könnyen nem jut ki onnan. Keirón naponta eljött hozzám, kérdésekkel bombázott arról, hogy mit szeretnék tenni. Josh-ra célzott, de én csak csöndben hallgattam. Nem voltam hajlandó róla beszélni senkivel, kivéve Kevin-nel. Hihetetlen, de Josh halála közelebb hozott minket egymáshoz, oly annyira, hogy takarodó előtt átszökött hozzám, és velem aludt. Én azonban nem sokat aludtam. Rémálmok gyötörtek minden éjjel, és sokszor már álmomban zokogtam, ami gyakran hozta Kevin-re a frászt. Percy és Annabeth is sokkal több időt töltött a társaságunkban, így történt, hogy ebédnél vagy vacsoránál velem ült, Ryan társaságában. A táborozók pedig akárhányszor megláttak, leírhatatlanul furcsa tekintettel méregettek. Az arcukra volt írva hogy sajnálnak, holott nem akartam hogy az én dolgommal foglalkozzanak. Ettől fogva morogtam rá mindegyikre, és a fél tábor, lassan tartani kezdett tőlem. Mr. D pedig az volt, aki vacsora előtt elhívott pókerezni. Nem beszélgettünk, csak egy diétás kóla társaságában játszottunk. Ha megpróbáltam lemondani is, megoldotta, hogy aznap is vele játsszak.

Josh temetését Keirón és Mr. D intézte helyettem, mert én nem akartam vele foglalkozni, és nem is voltam képes rá. E pillanatban is saját magamat okolom a haláláért, hiszen, ha jobban vigyáztam volna rá, Gideon sosem rabolta volna el. Sokszor van naponta olyan pillanat, amikor még edzés közben is rá gondolok, és kitör belőlem a síró roham. Olyankor elvonulok a partra, és nézem a vizet, amin megcsillan a nap vakító sugara. 

Mai nap sem telt el másképp. Hajnalban felriadtam, de most Kevin nem kelt fel a sírásomra. Szívem pedig nem volt ahhoz, hogy felkeltsem. Kiszálltam az ágyból, és átültem Josh bevetett ágyára, ahol ott pihent a játék katona, amire ráléptem, aznap, amikor mindez elkezdődött. Emlékszem, mennyire dühös voltam, amikor elkéstem az elállított ébresztő óra miatt aznap reggel, és Josh-t hibáztattam érte. A szívem bele hasadt, annyira hiányzott, és úgy éreztem mindenem oda lett. 

Aznap kihagytam az edzést, és úgy döntöttem az Athéné házban maradok, hogy kicsit össze kaphassam magam. Nehezen, de rávettem Kevin-t, hogy magamra hagyjon. Amint egyedül voltam, az ágyba dőltem és sírni kezdtem. Kezemben szorongattam az ólom katonát, és gyászoltam az elvesztett testvéremet.

-Dawn Harvey? - hallottam meg egy idegen férfi hangot, mire riadtan felkaptam a fejem. Egy póstás férfi állt az ajtóban, és engem nézett mosolygós arccal. Olyan vidám volt, és nem tudtam felfogni miért.

-Én vagyok. - mondtam, és felültem, miközben megtöröltem az arcom. Elhúzta a száját, elővett egy zsebkendőt, majd oda jött hozzám, és leült az ágyam szélére.

-Sajnálom, hogy elvesztetted az öcséd! - nyújtotta át a zsepit, én pedig bele fújtam az orrom.

-Ki maga? - kérdeztem, amint magam mellé raktam a koszos zsebkendőt.

-Hát nem egyértelmű? - mutatott végig magán. A postás szerelésén megpillantottam egy kitűzőt, amin egy tartó boton, két kígyó tekeredett fel. Olyan egyértelmű volt ez a szimbólum, hogy egyből beugrott a válasz.

-Hermész! - döbbentem le. - Maga az istenek hírnöke, Hermész! - ültem fel mégjobban. Találkoztam már Hádésszal, Poszeidónnal, és a saját apámmal, de ő is egy isten volt, aki az ágyamon ült, alig egy perce pedig zsebkendőt adott nekem.

-Talált, sűlyedt! - mosolyodott el féloldalasan.

-Miért van itt? Magának nem valami isteni dolgot kéne csinálnia? Már ne vegye tolakodásnak, de egy isten nem jön le heccből egy félvérhez csevegésre!

-Tudom. Jelenleg sokkal több dologgal kell foglalkoznom, mint általában, ezért sem tudtam hamarabb jönni, de aztán Zeusz megsürgetett... - mondatát mennydörgés rázta meg, aminél kissé megugrottam a váratlan hangtól.

-A velem való csevegés is a teendői közé tartozik? - kérdeztem, mire jobban felém fordult, és még jobban mosolygott, ha lehetséges.

-Majdnem! Én nem csevegni vagyok itt! - tette a mellkasára a kezét. - Az egész Olimposz nevében vagyok itt, hogy megköszönjem, amit a világért tettél! Zeusz sokat töprengett azon, hogy talán meg kéne téged ölni, de az Orákulum nem hagyta! - kalandozott el Hermész. - Mit is akartam mondani?

-Megköszöni, hogy megöltem egy pszichopatát, és vele együtt az öcsémet. - mondtam tárgyilagosan, mire mosolya egy pillanatra lehervadt.

-Lényegében. De a másik dolog amiért itt vagyok, az az öcséd! - kijelentésére összezavarodottan néztem rá. - Ami vele történt, nem volt megírva! Gideon átírta a jövőt, ami sokkal rosszabb lesz, ha nincs aki megfékezze azt! - kezdett egy furcsa előérzetem lenni avval kapcsolatban, hogy amit mondani fog, az nem nagyon fog tetszeni nekem. - Most lemegyünk az alvilágba, és helyre állítjuk a jövőt! - jelentette ki, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megragadta a vállam, majd egy szempillantás alatt, megszünt minden baráti körülmény.