A Félvérlány #BEFEJEZETT

29. A Vég

Csak álltam. Hideg mardosott a csontjaim legmélyén, és ami a legrosszabb, nem én irányítottam. Nem tudom leírni, milyen érzés volt, de a legegyszerűbb magyarázat az, hogy az elmém két részre bomlott. Az egyik az volt, ami én voltam, a másik pedig egy sötétebb én, ami jelenleg uralta a testemet. Sötét volt, és velejéig romlott, énem teljes ellentétje. Minden parancs ami Gideon száján kicsúszott, teljesült. Így történt, hogy puszta kézzel végeztem a férfi sleppjével. Mindenki aki követte, a földön feküdt holtan, perceken belül. Gideon pedig csak nevetett.

-Hát ez fergeteges! - csapta össze két kezét. - Az enyém vagy, és teljesíted az összes parancsom. Most akkor öld meg mindegyiket! - legyintett a barátaim felé. A testem megindult feléjük, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam magam. Csalódottan tomboltam, amint semmit sem értem el.

Eszembe jutottak Raechel szavai, amikor búcsúnál megölelt, a fülembe súgott valamit. "Bármi is történik, ne feledd, hogy te több vagy önmagadnál!" Mondta, majd elengedett, és Mr. D is megölelt. Ezt felhasználva koncentráltam, hogy minden erőm felül kerekedjen önmagamon. És akkor meghallottam amint Kevin a nevemet kiáltja. Mint amikor egy zár kattan, a karom megállt a levegőben, és kiejtettem a karot a kezemből, ami a földre esett, Ryan lábánál. Gideon idegesen felkiáltott, és hátulról nekem rontott.

Abban a pillanatban kikaptam a tőrt a pajzsom titkos rekeszéből, és megfordultam. Gideon egyenesen bele rohant a pengébe, amitől szája meglepetten nyílt szét. A bennem lévő sötétség elő tört a mellkasomból, és vissza szállt Gideonba, így még mélyebbre nyomtam a tőrt, egészen amíg kezem a mellkasát nem érintette. Kardja kiesett a kezéből, és kezét a vállamra téve, térdre húzott magával a földre. Közelebb hajolt az arcomhoz, majd egyenesen bele nevetett.

-Most követted el életed legnagyobb hibáját! - suttogta halkan, mire össze ráncoltam a szemöldököm. - Nem csak engem ölsz meg e-pillanatban, hanem a tulajdon öcsédet is! - mondatára a tekintetem elképedtre váltott, és Gideon újra elnevette magát, aztán teste elernyedt, és elborult mellettem.

-Vissza kell mennünk a táborba! - jelentettem ki, majd felkeltem a földről. Kevin elém állt, és mondott nekem valamit, de én csak ki akartam jutni az átkozott templomból, ezért félre löktem, és nem törődve senkivel, és semmivel, kirohantam a barlangból. Füttyszóval jeleztem a Pegazusoknak, hogy jöjjenek, és akkor négy szárnyas ló szállt le mellém a bejáratnál. Felültem az egyikre, és óvatosan megbökve az oldalát, felszálltunk a levegőbe. Minden sarok rúgással, jeleztem neki, hogy gyorsabban repüljön, és akkor a szárnyai többször csaptak a levegőbe. Hamarosan már a táborban szálltam le, a nagy ház elé. A szívem elnehezült, ahogy az emberek rám néztek. Azok az arcok a szívembe vájtak, és egyből tudtam.

Leszálltam a Pegazusról, és a gyengélkedőbe rohantam. Reménykedtem benne, hogy ott vannak, és ez beigazolódott, amint beléptem az ajtón. Annabeth keservesen zokogott Percy vállán, akinek szintén könnyek áztatták az arcát. Aztán megláttam Keirón mögött az ágyon. Fehér lepedő eltakarta előlem a csúf valóságot, de ez még borzalmasabb volt így. Nem tudtam ott maradni, nem akartam elfogadni, hogy ez megtörténik. Hogy ez mind velem történik. Elvesztem!

A levegőbe eresztettem minden fájdalmam. Hangosan tört elő a tüdőm legmélyéről, a torkomon át, ki a világba, ahol teljesen egyedül maradtam. Úgy éreztem megfulladok, és hogy ezer kéz szorítja a torkomat, ott ahol hatalmas gombóc nőtt. Hirtelen megéreztem hogy meleg karok ölelnek körbe, és ismerős illat csapta meg az orrom, ahogy a vállába fúrtam a fejem. A fájdalom szétárad minden porcikámban, és teljesen elszívta minden erőmet. Csak álltam ott, és zokogtam Kevin karjai közt.