A Félvérlány #BEFEJEZETT

20. Szőlőhadsereg

Hajnalra elértük Mexico határát, és egészen San José de Las Piedras-ig mentünk, ahol a város legtávolabbi pontjára, egy farmra vágtattunk. Hatalmas szőlő ültetvények sorai terültek el előttünk, és a mögött egy szerény kis ház állt. A hely olyan energiával töltött el, hogy egész lényem bearanyozta. Azonban a kedvemet nem tudta vidámabbá tenni. Véget akartam vetni ennek a vadászatnak, ha kell az életem árán is. Bele fáradtam, hogy a szeretteim halnak meg helyettem, egy olyan háborúban, amit nem ők vívnak.

Ahogy elhaladtam az ültetvény között, egy terv formálódott meg a fejemben. Őrült egy terv, tele kockázatokkal, és veszéllyel, de hatásos, és száz százalék, hogy mindennek véget vet. Kezemet végig húztam a szőlő indákon, amik a gondolataim alapján formálódtak, tekeredtek. Amint a házhoz értünk, mögöttem indákból emelkedett katonák hada sorakozott a szőlőbokrok helyett.

-Dios Mío! - jött ki az ajtón egy spanyol nő, és amint meglátta mi van mögöttem, spanyolul kezdett kiáltozni. - ¡Jesús, ayúdame! - fogalmam sem volt honnan értettem, de nem is számított abban a pillanatban. Leheletem a nő arcába repült, és teljesen megbabonázta. Majd álomba merült. Ugyan ez történt a többi lakóval a házban. A lakókat mind a boros pincébe zártam, és négy őrt állítottam az ajtóhoz, a biztonság érdekében, majd vissza mentem a hadseregemhez.

Gondolataimban egy erőd képe jelent meg, amit a kezeimbe vezettem, majd a földbe. Négy kimagasló tornyában fejenként három őr állt, közte az erőd maga, tele rejtett csapdákkal, és még több katonával. Amint kinyitottam a szemem, majd térdre estem a döbbenettől, hogy a képzeletem, hogy szárnyra kelt, hiszen kevesebb mint egy hónapja átlagos diszlexiásnak hittem magam.

Az öcsémre gondoltam, aki ámulattal nézné a katonáimat, és az erődöt. Annyira hiányzik már, és jó lett volna elbúcsúzni tőle, de ő most nincs itt, aminek nagyon örültem. És Kevin... Bánom, hogy nem tudtam jobban megismerni, pedig tudom, hogy a maga bunkósságán belül ott van a törődés mások iránt. Nem tudja mindig leplezni.

A pokolkutyával együtt az erődbe sétáltunk, át a csapda hadakon, egészen a közepére, ahol megálltam, és kivontam a kardom. A pokolkutyára néztem, aki szomorú tekintettel pillantott vissza rám. Mintha csak érezte volna a veszélyt, testén minden izma megduzzadt, és morgó hangokat hallatott. Majd megéreztem a lekaszabolt katonáim halálsikolyát a fejemben, és tudtam, hogy már itt vannak. Olyan hévvel tört rám a fejfájás, hogy a pokolkutya szőrében kapaszkodtam meg, hogy talpon maradjak.

-Akármi történik, légy mellettem! - kértem a pokolkutyát. Egy üvöltessél jelezte válaszát, majd a bejáratra emelte tekintetét. Ott állt, füstölgő palástjában, csuklyáját lehajtva, így közszemlére téve torz fejét.

-Hát ismét találkozunk! - tárta szét karjait, miközben felém közeledett. A pokolkutya indulni akart, rávetni magát a férfire, de vissza tartottam. Ő egyre csak jött, közeledett az egyik csapda felé, de nemes egyszerűséggel kikerülte azt, ahogy az összes többit. Mérgesen kiáltottam el magam hitetlenségemben, majd három őrt emeltem magam elé, és indítottam ellene.

Hatalmas bronz kardot ragadott, és kaszabolni kezdte a katonáimat, mint az útjába kerülő gazt. A fejem majd széthasadt, kínomban elcsuklott a lábam, és a földön heverve sikoltottam, harcosaimmal együtt. A pokolkutya minden akaratom ellenére neki támadt a férfinak, és leteperte a földre, de az bele döfte a kardját a mellkasába.

-Nem! - sikoltottam fel a pokolkutyával együtt. Felkeltem a földről, és megindultam feléjük, de sokkal lassabb voltam, mint azt hittem. A férfi egy mozdulattal kitépte az állat szívét, aki hangtalanul terült el a földön. A férfire néztem, akinek a kezében ott feketedett a pokolkutya hatalmas szíve. Egy pillanat múlva pedig a földön porladt szét. 

-Drága Dawn! Épp oly jó és naiv vagy, mint az anyád! - mondta, majd pofon vágott. Arcom egyszerre égett, zsibbadt és fájt, miközben a föld felé zuhantam. Kardom messzire repült az esés következtében majd az arcom a földnek csapódott a felkészületlen eséstől. Éreztem, ahogy az orromból meleg folyadék áramlik ki, és amint a földre cseppent, vörösen csillogó véremet fel is szívta a homok.

-Mit tudsz te az anyámról? Megöletted Medúzával! - morogtam, miközben felállni készültem, de nem hagyta. Az oldalamba rúgott, úgy hogy a levegő is kiszorult a tüdőmből a fájdalom miatt. Amint valami levegő jutott a tüdőmbe, szúró érzés alakult ki a fájó pontnál. Még egyet belém rúgott, mire össze görnyedtem. A harmadik rúgása a fejemet érte, azaz az arccsontom. 

-Anyád egy félisten volt, de még csak nem is tudott róla! - nevette kitárt karokkal. - Aztán együtt hált Dionüszosszal, és megszülettél te, mint az én reménysugaram egy bosszúra!

-Miért én? - nyögtem össze szorított fogakkal.

-Komolyan ennyire ostoba lennél? Hisz olyan nyilvánvaló! - fordult körbe, kezét végig mutatva az erődömön. - Egy átlagos félisten, nem rendelkezik olyan isteni hatalommal mint te! Nem képesek a teremtésre! Sokaknak egyáltalán nincs képességük! De te nem vagy átlagos félisten!

-Azért kell az élet esszenciám, mert elnyered vele a hatalmam? - kérdésemet még három rúgás követte, ami után már a véremet hánytam fel.

-Nem illik bele szólni más mondandójába! - üvöltötte az arcomba, aztán miután kiegyenesedett, új hangnemben folytatta. - De eltaláltad! Kell nekem az élet esszenciád, hogy meggyógyítsam magam, majd a hatalmadat a saját apád ellen fordítom! Dionüszosz után pedig az egész Olimposz következik! Minden isten megfizet, amiért hátat fordított nekem!

-Verhetsz! Levághatod az összes ujjam! Tehetsz velem akármit! De az élet esszenciámat nem kapod meg, soha! - minden egyes kimondott szavammal torzult a férfi arca, majd üvöltve felrángatott a földről. A falig vitt, majd neki dobott, és a nyakamat kezdte fojtogatni. A levegő elzárás még rosszabb volt, mint felköhögni a vért. Körmeim húsába vájtak, amikor megmarkoltam a karját. Fekete foltok táncoltak a szemem előtt, és zubogott a fülem. Az agyam kétségbe esetten kiáltott oxigénért, de nem kaptam meg.

-Add ide! - sziszegte a férfi. Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Aztán üvöltve elengedett.