Paragrafus rock and roll

Hatodik fejezet

Az ígéreteket nem mindig lehet betartani.

Csütörtök délután Apollónia  haza vitte Layt, akinek még mindig pihennie kellett és szigorúan nem hagyhatta el a lakást.  A sok kacat, amit Lay felhalmozott, egy nagy bőröndbe préselve húzta maga után Apollónia. Lay felszerelése, törölközője, köntöse és pizsamái elfértek egyetlen egy hátizsákban.

- ISTEN HOZOTT!!! - zengte a hangorkán mikor átlépték a küszöböt. A lakásba lépve barátok sokasága köszöntötte egyszerre Layt. Az asztal roskadásig telt minden féle finomsággal és igyekeztek a legegészségesebb menüt összeállítani. Apollónia lepakolta Lay szobájában a holmikat, majd kissé félre állva figyelte a kis csapatott, amelynek közepén Lay ült és mesélt a kórházi kalandjáról.

- Meglepetés. - lépet  Apollónia mellé Hanna és egy pohár gyümölcslevet nyújtott felé. - Kicsit felturbóztam. - kacsintott rá és a hátát a falnak támasztva azt nézte, amit Apollónia. Nem szóltak semmit sem csak nézték a lányt, a zenésztársak és barátok gyűrűjében.

- Lehet lassan ideje lesz beszüntetni a vendéglátást...- sóhajtott fel Apollónia, Lay kipirult arcát látva.

- Ez nem a láz rózsája.. - jegyezte meg halkan Hanna.

Apollónia csodálkozva meredt a nőre, de amaz csak annyit kérdezett halkan:

- Eljössz szombaton?

- Megígértem. - indult el Lay felé Apollónia, de megtorpant. 

Lay nevetett valamin, de a nevetése nem volt vidám. Annak akart látszani, de nem sikerült és ezt mindenki látta rajta. A beszélgetés egy pillanatra elhalt. Lay pedig csak ennyit suttogott kínjában:

- Annyira ostoba vagyok... - és valaki már új témát, dobot fel, amely pillanatok alatt magával ragadta a keserűséget. Lay pedig újra, őszintén vidám volt. 

Apollónia visszavonult.

- Majd kicsit később...- jegyezte meg Hannának. - Menjünk ki a konyhába.

Egymás mellé ültek és csendben egy újságot kezdtek el lapozni. Apollónia talált egy érdekes bejegyzést egy családról, akik éheztették gyermeküket. Hanna azonnal reagált a cikkre és hosszadalmasan elkezdték kitárgyalni a fényevőket, az embereket, akik annyira szeretnének hinni valamiben, hogy egy némelyikük a legértelmetlenebb dologba kapaszkodik.

Éjfél körül a vendégek elköszöntek, Lay pedig egy gyors zuhany után ágyba került. Hanna még ott maradt egy darabig és segített rendet tenni. Negyed kettő fele köszöntek el egymástól, egy meleg kézfogással. Apollónia is letusolt, majd befeküdt Lay mellé, aki bevackolt magát szorosan az oldalához. 

Akár mennyire is igyekezett Apollónia nem tudott aludni. A gondolatok cikáztak a fejében, egyik a másikat követte és akaratlanul is mindig visszakanyarodott a legfőbb kérdéshez. Layhez.

Egyre sűrűbben voltak olyan napok, amikor felébredt az éjszaka közepén és elgondolkozott azon, mit is keres egy nő mellet... Távol állt az ilyesmi tőle. Harminckét éves, sikeres, már már sztárügyvédnek számított. Elfogadta Layt, amennyire csak tudta, de mint minden kapcsolat ez sem volt zökkenő mentes és néha még most is úgy érezte mélyrepülésben tart lefele a megsemmisülésbe. Ez a kapcsolat kezdett kisiklani az ő részéről. Túlságosan gyorsan vetette bele magát, egyik napról a másikra a saját életét rúgta fel és ezt valahol a saját hibájának is elkönyvelte. Túl merev volt, túl racionális és túlságosan józan. Lay az esetek többségében pedig túlságosan elszállt volt ahhoz, hogy bármit is megértsen. S ott volt  Lay másik arca, azonban ezt az oldalát nehezen ismerte ki Appolónia és egyszerűbb volt Layt gyerekként kezelnie. Hiába szuszogott mellette, félig rajta a karjával szorosan ölelte át Appolónia derekát és a világ legtermészetesebb módján folyatta rá a nyálát. Kicsit megmozdította a kezét, hogy eligazítsa a takarót Layon, aki halk mormogással nyugtázta a dolgot, majd tovább aludt. Kissé irigyelte ezt a gondtalannak tűnő nagy gyereket... de eszébe jutott az a pillanat amikor Lay fájdalmasan nevetett. Volt benne valami mély keserűség, amely elszomorította. Akkor abban a percben Lay kissé másvalakinek tűnt, öregebbnek és megközelíthetetlennek. Mikor beszélt a lemezről, arról mikor mit és hogy játszanak akkor is mindig ilyennek tűnt. Nem szerette, mert akkor Laynek nem volt magán kívül senkire sem szűksége. Ha akart ha nem mindig arra gondolt amit Hanna mondott neki, nem illenek össze. Tudta, érezte minden zsigerében miért mondta ezt a nő...

Másnap fáradtan kelt. Lay már nem volt mellette a nappaliban szürcsölte a meleg teát és halkan egy filmet nézet. Óvatosan kiment hozzá és mellé bújt. Nem akarta ezt a reggelt elrontani, de ma minden képen meg kellett neki mondania.

- Figyelj, Lay. A holnapi nap nem lesz jó nekem... - kezdett bele egy levegővétellel.

- Jó, reggelt neked is. - jegyezte meg kissé pimaszon a lány.

- Holnap nem leszek a városban. Csapatépítő tréning lesz és teljesen elfeledkeztem róla... - megdicsérte magát Apollónia. Olyan mintha csak a tárgyaló teremben lenne.

- Kötelező?

- Kötelező. Ezen mindenkinek részt kell vennie. Ne, haragudj, tudom, hogy most jöttél ki a kórházból... mi lenne ha a mai nap lenne a közös napunk?

- Jó, de este itt alszol majd?

- Persze és hozok is majd valamit neked!

- Rendben, de ehetőt is!

- Azt is... minden jót, az én kedvesemnek! Szívem-lelkem szerelmesének! - csókolta meg hosszan Layt Apollónia. - A mai nap csak a miénk... és senki másé. Látod? Kikapcsoltam a telefonomat.