Paragrafus rock and roll

Negyedik fejezet 1.3

Ley mint mindig most sem tudott keveset vagy egyáltalán nem inni. Apollónia igyekezett kivenni a poharat a kezéből, szép szóval figyelmeztetni vagy kissé durvábban fellépni az alkohol fogyasztása ellen, de egyik módszer sem vált be. Ley leitta magát rendesen majd az egyik vendégszobába kidőlve aludt.
Apollónia pedig egyedül maradt a sok ismeretlen arc között. Eleinte nagyon kényelmetlenül érezte magát. Aztán megismerkedett pár festővel, menedzserrel és még ki tudja, milyen foglalkozást űző alakkal akikkel aztán mindenről beszélgettek... Szó volt a történelemtől bezárólag a napi politikán át a ki kivel kavarig. Most már az egyedüllét nem zavarta csak az, hogy Lay sosem tudott mértéket tartani. Mindenki úgy tett mintha ez megszokott dolog lenne, talán az is volt... senki nem emelt szót miatta vagy viccelődött rajtuk, de Apollóniának így is kellemetlen volt. Miért nem tud, Lay normálisan mellette maradni és kiélvezni az egész éjszakát!?

- Nem unatkozol? – lépet mellé egy magas, tépet hajú nő. Kissé régimódi öltözetben állt előtte, de elegáns volt rászabott kosztümében.

- Csak egy kicsit.

- Gondolom Ley fent alszik az emeleten.
- Sokat ivott... Simon Apollónia.

Az ismeretlen csak szomorkásan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Mostanában ez előfordul vele. Szerendi Hanna.

- A házigazda?

- Személyesen. Hogy tetszik a party?

- Eddig nem volt időm igazán kiélvezni. – sóhajtott fel Apollónia. Nem akarta hozzá tenni, mert Leyre kellett vigyáznom. Inkább csendben maradt, de nem is kellett semmit sem hozzáfűznie. Hanna tudta mi a gond. Azonban, hogy ne csak álljanak egymás mellett, végül egy egyszerű kérdést tett fel neki. – Honnan ismered Leyt?
- Menjünk ki a teraszra, ott nyugodtabban tudunk beszélgetni. – mosolyodott el Hanna és felvett az asztalról két poharat és egy üveg bort. Apollónia csendben követte. Érdekesnek találta Hannát, nem az a nagyon felelőtlen, éljünk a mának embertípusnak tűnt. A hangja kellemesen mély volt, érzékien búgó.

A ház hátsórészében állt a gang. Oda kint a tücskök ciripeltek és a házi buli zaja már nem hallatszott ki. Mintha csak egy másik világba léptek volna át. A veranda közepén egy asztal állt, közvetlenül a falhoz tolva és két oldalánál egy – egy hívogató kipárnázott gyékényfotel. Kint a füves udvaron, egy szomorúfűz közvetlen közelében egy hinta ágy állt, nem sokkal messzebb egy mesterséges kerti tó. A víztükörben megcsillant a hold és békák nászénekét verte vissza az éjjeli sötétség.

- Hol üljünk le? – kérdezte Hanna. – Itt vagy a hintaágyra?

- Itt inkább. – foglalt helyet Apollónia. Szíve szerint a hintaágyra ült volna ki, de kissé zavaróan közel került volna Hannához. Így is, olyan különös érzés kavargott benne. Hanna egy kis ideig állva maradt, de csak addig, amíg kinyitotta a bort és töltött mind a kettőjüknek majd helyet foglalt.

- Honnan ismerem Leyt? – kérdezte elgondolkozva. – Igazán nem ismerem. Néha összefutunk, beszélgetünk, de úgy, Istenigazából nem ismerem. Egy gallériét üzemeltettek a belvárosban, ehhez a gallériéhoz tartozik egy régiség kereskedés. A modern művészet kézen fogva jár az ó-val. Minden hónapban van árverés. Egyik évben Ley is részt vett rajta. Nem mondom, hogy elsőre szimpatikus volt... Egy festményt szeretett volna megvenni, de túlságosan magasra rúgott az ára ahhoz, hogy megvegye. Sírva fakadt miatta és ott mindenki előtt hisztibe kezdett, hogy ez igazságtalanság. Nem tud veszíteni... Úgy vitte ki az akkori barátja. Pár nap múlva felkeresett engem és bocsánatot kért, majd megkért, hogy keressek neki egy festőt, aki elkészítené a mű másolatát. Nem szokásom ilyesmibe bele menni, de mivel elnézést kért a kitörése miatt és látszott rajta mennyire szeretné, így bele mentem abba, hogy keresek egy ifjú tehetséget és megfestettem vele. Cserébe Ley elhívott egy patyra, ahol ismeretségeket köthetek. Azóta kölcsönösen elhívjuk egymást.

- Ley már csak ilyen. Nem könnyű vele...

- Nem hozzád való. Ne haragudj, hogy ezt mondom és nincs is hozzá közöm, de ti ketten nem igazán passzoltok.

- Meglehet. – vont vállat Apollónia.

 Igen, voltak pillanatok amikor Ley anyja volt és nem a társa. Mikor túlságosan is ragaszkodott hozzá és ezt már tehernek érezte. Amikor azért kell veszekedni vele, hogy ne rendezzen jelenetet az étterembe, mert nem az ablak mellé kapott helyet. Vagy, hogy fogadja el azt, hogy nem áll jól neki a mályvaszín és az eladónő nem akart ezzel a megjegyzéssel rosszat neki, de ő órák után is csak ezen rágódót. Ott voltak a rossz szokások, a hányavetiség... A másik dolog, hogy Ley szabados szellem volt, az újságok tele voltak az aprócseprő hisztizéseivel. Ez, nem vetett rá túlságosan jó fényt. Be kellett vallania, hogy féltette a jó hírét és a karrierjét.
- Nem akarok senki fülébe bogarat, de ez így... - rázta meg a fejét Hanna. – Kedvelem azért Leyt.

- Nagyon finom a bor! – jegyezte meg Apollónia, csakhogy legyen már más téma is, ne csak Ley.
- Egyelőre még csak kísérleti stádiumban van. Hobbi borász vagyok.

- Tényleg?

- Nem szívatlak! – nevetett fel Hanna. – Gondoljátok, gyertek le a hétvégén a nyaralómba. Kint leszünk pár barátommal.

- Megbeszélem Leyjel.

- Örülnék nektek.