Paragrafus rock and roll

Kilencedik fejezet 1.1

Hanna elégedetten szemlélte a vendégsereget. A pincérek készségesen szolgálták fel a falatkákat és a pezsgőt. Az izgalom és az elégedettség különös egyvelege lengett be mindent. Talán az összképet egyedül Lay rontotta el, két dologgal. Az egyik az volt, hogy még mindig Apollóniával volt együtt a másik pedig, hogy alig tette le a kiürült poharat már egy másik, immáron teli volt a kezében.

Egy igazán drágán bebiztosított szobor mellett állt. Különös tekintettel méregette, majd kért még egy italt.

- Elég legyen már, Lay... - korholta Apollónia a lányt.
- Annyira borzalmasan ronda...
- Halkabban, legyél olyan kedves...
- Miért legyek halkabban?
- Mert már mindenki minket néz...
- Na és aztán? Nézzenek! Nézzenek engem, de ne ezt a rémséget... Ki a fenének pattan ki ilyesmi a fejéből? Mi a fene akar ez lenni?!
- Lay, hagyd abba!

- Csak elmondom azt, amire mindenki gondol... Ez egy borzalom!
- Apollónia.. - lépet sietve Hanna a lányhoz. - Jobb lenne ha kikísérnéd Layt...
- De én nem akarok elmenni!
- Pedig jobb lenne, ha távoznál...
- Miért akarják kidobni? - lépet közelebb az egyik vendég. - Csak elmondja a véleményét.
- Ez nem vélemény, ha engem kérdez! - szólt közbe egy másik ember.
- Elég legyen! - kiáltott fel Hanna kétségbe esetten a kiéleződő lincs hangulatban.
- Olyan rusnya ez a szobor!
Apollónia megragadta tehetetlen dühében Lay karját és elkezdte kirángatni a teremből.
- Engedj már el! - kiáltott rá Lay.
- Ide figyelj Lay! Fejezd már be!
Egy ügyes mozdulattal Lay kiszabadult Apollónia szorításából és vissza szaladt a szoborhoz. Mielőtt bárki bármit tehetett volna, a remekmű mögé állt és meglökte. Az alkotás egy pillanatra megingott, majd a gravitációnak engedve előre zuhant és a márványon ezer darabra tört. A döbbent tömeg először csak meredten állt, majd volt, aki tapsolt mások a kabátjukért indultak, hogy elmeneküljenek. Apollónia újra elkapta Layt és elkezdte kivonszolni.
Most hagyta magát, de az arcáról a diadalmas mosoly nem tűnt el.
- A szobrom!!! A gyermekem! - harsogta egy férfi és zokogva omlott a padlóra. Még hallották, ahogy Hanna igyekszik megmenteni a helyzetet, igyekszik válaszolni azon kérdésekre, hogy miért nem volt jobban kibiztosítva a szobor, és ha valakit agyon üt... A galéria hirtelen bolondokházává vált. Voltak akik Lay tettén felbuzdulva fizikai erőszakot vettek a mester többi abszurd alkotásán.
Apollónia az egyik üres szobába lökte Layt és durván a falhoz taszította.
- Mi a francot műveltél?! - ordított rá tajtékzó haraggal. - Tönkre tetted az egész kiállítás.
- Csak elmondtam a véleményem. - nevetett Lay. - Amúgy is ha elmesélem mi volt ez az egész te is nevetni fogsz!

- Igazán? Szerinted nevetni fogok, hogy abban a bomlott agyadban milyen fenomenális terv született meg?! Elegem van belőled Lay! Nem csinálom tovább! Nem akarok többet szégyenkezni veled! Akárhová viszlek, mindig csak a baj van veled. Örökké úgy viselkedsz, mint valami szerencsétlen gyerek! Azt hiszed, mások nem szólnak meg engem miattad?
- Tessék?
- Jól hallottad Lay! Meguntam az örökös gyerekes játszmádat. Unom, hogy folyton az anyádat kell játszanom, hogy nem tudsz egyetlen egy pohárnál megállni. Úgy viselkedsz, hogy a holnapi újságok címlapján szerepelj minden képen! Te nem tudsz normálisan viselkedni! Nem lehet veled semmiről sem beszélgetni!
- Te tényleg ezt gondolod vagy viccelsz, mert ez így már nem jó....
- Viccelek? Komolyan mondom! Alig merek elmenni veled valahova is mert biztos a vége az lesz, hogy megszólnak!

- De én...

- De te! De te persze nem tehetsz róla... Igen, ezt tudom. Ja, nem bocs...De te ezt sajnálod... Persze, te mindig mindent sajnálsz, mindenért bocsánatot kérsz...de nem ér semmit sem! Én nem erre vágyok! Én szeretnék Hanná...
- Mit szeretnél? - kérdezte kissé haragosan Lay.

- Igen, megmondom őszintén. Hannával szeretnék lenni és nem veled... El akarlak felejteni Lay... El akarok menekülni tőled úgy mint ahogy Koppány is tette...mert olyan vagy mint a pestis... Eleinte elbeszélgettünk mindig mindenről és elbűvölt az életed... de hosszú távon én nem bírom veled...
- Értem... - fordult meg Lay és minden szó nélkül ott hagyta Apollóniát, aki egész testében remegett. Hirtelen fáradtnak érezte magát. Végre kimondta azokat a súlyos szavakat, amik ennyi ideje érlelődtek benne... Elmondta, felvállalta a legfőbb vágyát... Kissé szégyenkezve ment vissza az előcsarnokba ahol legnagyobb döbbenetére Hanna nevetett.
- Apollónia! - intett oda neki vidáman. - Azért ezt nem kellett volna! Layjel jól átvertetek!
- Nem értelek..

- Hát, nem mondta Lay, hogy a Kész átverésben részt vesz? Kitervelték ezt az egészet... Istenem... Annyira megijedtem... - és Hanna csak nevetett mindenkivel együtt. Ez az egész csak vicc volt, egy ártatlan műsor, aminek hála... a kedves és megértő csak maradjunk szakítás átcsapott egy megalázó szituációba... Lay sírt... Apollónia egy kényszeredett nevetés kíséretében megfordult és kiszaladt az utcára. Az épület előtt kétségbe esetten nézett körül. Miket mondott? Hogy lehetett ennyire kegyetlen!? Lay mindig is meg akart neki felelni és a bálon is igyekezett...
Látta, ahogy a túloldalon áll Lay. Lehajtott fejjel.
Hirtelen ebben a szürke nagyvárosban nagyon elveszettnek tűnt. Már indult volna hozzá, mikor egy alak bukkant fel mögötte, hátulról a kabátját ráterítette és Lay vigaszért fordult hozzá. A férfi átkarolta majd az ismerős parkoló autóhoz vitte. Apollónia csak állt és nézte a jelenetet, nézte, ahogy Layt az az ismeretlen beülteti a kocsiba, becsukja az ajtót, majd maga is beszáll. Nem sokkal később kifordul az autó és elsuhantak mellette.

Lay csak ül a kabátba takarózva és sírt...

- Apollónia... - hallotta meg a háta mögött a kedves, kissé szánakozó hangot. - Minden rendben?

- Lay elment... - suttogta a lány és Hanna ölébe vetette magát sírva.