Paragrafus rock and roll

Kilencedik fejezet 1.2

 A karácsony, a két ünnep között és a szilveszter nem telt kellemesen. Lay, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre sem. Nem volt elérhető. Apollónia pedig az üzeneteken kívül, nem merte máshogy keresni.

Hevesen dobogott a szíve mikor a Szilveszteri adásban megjelent Lay. Vidámnak tűnt, előre örült a tréfának.

- Ne sírj Apollónia! - vigasztalta Hanna. - Ha ezen a napon sírsz, egész évben azt fogod tenni.
- Babonás vagy? - csodálkozott el a lány.
- Csak egy kicsit... Nézzünk mást!
Apollónia hagyta, hogy Hanna csatornát váltson.

**********************************************************************

Január elseje hideg volt. A két lány a takaró alatt gubbasztott.
- Gyűlöl szerinted? - bukott ki a kérdés Apollóniából.

- Haragudhat rád, de nem hiszem, hogy gyűlöl... maximum engem, amiért összemelegedtünk.
- Nem szabadott volna...

- Nem bűn a szerelem.

- Te könnyen beszélsz Hanna...

- Oh, már megint ez a szöveg! Nekem sem könnyű Apollónia! Kellemetlenül érzem magam, hogy közétek álltam.

- Olyan könnyedén mondtad, hogy a szerelem nem bűn!
- Más mondani, mint benne lenni! - csattant fel Hanna. - Tudod, könnyű azt mondani, hogy nem vagytok összeillőek... Könnyű kimondani néha a tényeket, de nehéz szembe nézni velük! Nehéz arra gondolni, hogy találkozhatok Layel és Ő tudná, hogy én vagyok a harmadik. Az, aki miatt elhagytad... Kellemetlen, mert bűnösnek érzem magam... Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak...
- Előbb vagy utóbb ide jutottunk volna... Nem igaz?
- Ne rágódj ezen Apollónia... Kellemetlen ez mind a kettőnknek, de előbb vagy utóbb túl leszünk rajta....

  **********************************************************************  

Az idő mindent meggyógyít...Egyenlőre ez nem volt igaz Apollóniára nézve. A bűntudat elemi erővel kezdte felemészteni.
Elhagyta a divatosabb ruhákat, visszatért az egyszerűbb szabású kosztümökhöz. Hanna, ha kikészített egy csinosabb darabot a számára, akkor azért felvette, de rávett egy szürke vagy fekete semmilyen blézert. Nem akarta magát már jól érezni.

- Minden rendben? - kérdezte meg az ebédlőben András.
- Persze...- foglalt helyet Apollónia miközben magában azon imádkozott, hogy a férfi ne üljön mellé, de az illető nem tágított.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Pedig, minden a legnagyobb rendben. - szívta be türelmetlenül a levegőt a nő. Nem akart beszélgetni. Nem kért tanácsot sem jóindulatot. Egyszerűen csak a magányt kívánta. Törékeny pillanatot, üres űrt, amelyben tombolhatott volna. Abban a hangtalan térben üvöltene, sírna és zokogna hisztérikásan, miközben a két ökle a földet verné.

Nem akart mást csak tombolni, a haragot és a szégyent letéve, újra beszélni Layjel és együtt élni Hannával... Valahogy abszurd módon Lay áldásával.

- Nem úgy tűnik Apollónia...Valahogy amióta nem láttalak olyan másnak tűnsz.

- Meg lehet. - vont vállat a nő. Más? Milyen értelemben lehet ő más?

- Mi van veled és Layjel?
- Szakítottunk.

András nem szólt semmit csak a tányérjára nézett.

- Nem voltunk összeillők. - és abban a percben rádöbbent Apollónia arra, hogy ki mondta. Ki mondta azt, amit mindig, mindenki a fejéhez vágott. A szájába adták, ő megrágta és most kiköpte. Semmi nem lett jobb.

Laynek nem szabadott volna azt mondania, hogy Koppány Afrikáig menekült előle. Minden mást oda vághatott volna...Még Hannát is. Mert Hanna nem volt titok. Mert ez így volt. Most már önmagát is ugyan azzal vigasztalja és ez több mint szánalmas... és András is szánja... és nyitja a száját... és:

- Legyél szerelmes megint Apollina...