Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Megbocsájtás⚫

12.

Mondhatni, nagy megkönnyebbülés volt beszélni valakinek a Marcival való kapcsolatunkról. Jó volt megosztani mással mindazt, amiről azt hittem nincsenek. Úgy gondoltam, nem is nyomaszt a dolog, miszerint senkisem tudhat arról, ami engem boldoggá tesz. Pedig igenis vágytam arra, hogy szétkürtöljem, mennyire jól érzem magam. Hogy ordítsam annak a nevét, aki a fantasztikus érzéseket újra és újra feléleszti bennem. Valakinek el akartam mondani mennyire félek. Hogy mennyire nehéz sulis napokon játszani a keményet, erőset. Játszani a megtörhetetlent, azzal a tudattal, hogy Marci bármelyik pillantása képes megtörni. Iszonyat nehéz volt mindezt magamban hordozni. Erre pedig csak akkor jöttem rá, mikor anyának kiöntöttem szívemet-lelkemet. Hálás voltam azért, hogy meghallgatott és a félelmeimet eloszlatta. Egy kívételével. Rettegtem attól, hogy Marci miként fog reagálni, ha rájön, hogy az anyám mindenről tud. A félelmem pedig kétszeresére nőtt, mikor csengettek.

- Nyitok - ugrottam fel.

Hevesen kalimpáló szívvel nyitottam ajtót a lépcsőházban álldogálló, semmit sem sejtőnek. A falnak támaszkodott és a telefonján pötyögött épp. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon kivel SMS-ezik ilyen boldogan. Félretéve gyerekes féltékenykedésemet, végignéztem a küszöb túloldalán álló külsején. Kósza, sötét tincsei kilógtak szürke sapkája alól. Szemei ragyogását épp nem figyelhettem meg, mert megrögzötten telefonját bámulta. Csak édes mosolyát láttam, ami, mondhatni pótolta csillogó tekintetét. Nyakában lazán feküdt szinte szürke sála. Fekete vastagkabátot viselt, alatta a pulcsival, amit annyiszor, de annyiszor elvettem már tőle, mégsem maradt nálam egyszer sem. Mikor megláttam rajta, rögtön megértettem, miért nem adtam nekem. Eszméletlenül jól néhett ki benne. Ilyen egyszerű.

- Bejössz végre? - kérdeztem, elszakítva tőle tekintetem. Ha nem tettem volna, akkor még órákig ott álldogáltunk volna egy küszöbbel magunk között. A mi határvonalunkkal magunk közt.

- Természetesen igen - bólintott vigyorogva, majd belépett.

A konyhapulthoz sétáltam és magamhoz vettem a mobilom, amíg ő leöltözött. Könnyedén ledobta a kabátját, a sálját és lehúzta cipőit. A sapka maradt.

Marci

17:35 Igen, átugrok:D

17:36 Ha gondolod, ajtót is nyithatsz, bár nem muszáj

17:36 Köszönöm

17:37 Vicces, hogy ennyire nézel

17:37 Nem, véletlenül sem fogom megzavarni a bámulásod;D

17:38 Lassan már zavarba jövök

17:40 Hihetetlen, hogy beengedsz

17:40 Óriási megtiszteltetés

Vigyorogva olvastam végig a tőle kapott SMS áradatott, ő pedig leült mellém és ugyanúgy vigyorgott, ahogy én.

17:45 Azon gondolkodtam, hogy beengedjelek vagy ne..rosszul döntöttem..

Válaszomat olvasva felnevetett és fejét csóválta. Amikor újra hallottam nevetni, akkor jöttem rá, hogy sokkal jobban hiányzott, mint gondoltam. Az idióta nevetése és úgy az idióta Molnár Marcell egészében.

- Jó újra látni, Bo - pillantott fel rám.

És igen. Ismét láthattam azokat a ragyogóan barna szemeket, amiknek figyelmére már annyira vágytam.

- Ha azt várod, hogy azt mondjam téged is, akkor inkább add fel - Pedig mennyire jól esett volna kimondani.

- Nyugi, efféle csodákra nem várok - legyintett. - Lehet egy tippem?