Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Összeomlott vár⚫

13.

Tudjátok, van az a tipikus érzés. Az a tündérmesébe illő. Az, amelyiknél azt gondoljuk minden rendben. Hogy a sok rossz után jön a happyend és boldogan élünk, amíg meg nem..Halunk? Inkább azt mondanám, hogy addig, amíg vissza nem esünk a valóságba. Miközben a csodálatosnak tűnő mesénkben élünk, felépül a várunk. Az a bizonyos, ott a háttérben, amit magunk hozunk létre, úgy, hogy észre sem vesszük. Nem biztos, hogy a saját hibáinkból áll csupán, lehet az máséból is, vagy lehet valakivel közösen felépített. Igazából mindegy. A kár, amit okoz, az a lényeg. Az a zaj, ami a széthullásakor keletkezik. Sokunkat teljesen elsüketíti, a por pedig elvakítja. Majd ott maradunk a néma csendben egyedül, a vaksötétségben és várunk, hogy valaki jöjjön és tovább vezessen minket. Ők a barátok. Az igaziak.

Az én mesém is szép volt, viszont a váram túlságosan nagyra emelkedett. Pont ezért óriási kárt okozott, méghozzá a születésnapomon. A terv, miszerint a 18. életévem betöltésének megünneplését boldogan, nyugalmasan és a szeretteim közt töltve viszem végbe, szertefoszlott. Természetesen minden a legnagyobb rendben zajlott. Leegyeztettem Marcival, hogy mikor ünneplünk a nap folyamán kettesben, illetve a család és Ada is tisztában volt a saját idejével. Anyuékkal már le is tudtam, sőt már Marci is zökkenő mentesen eljutott hozzánk. De akkor jött az a picinyke kis baki. Az a baki, amit aprónak látunk, mégis óriási bajt kelt.

Nem bírta el a váram, összezuhant, magával rántva engem is.

- Ha egy szülinapos azt mondja ne egyél a sütijéből - szóltam határozottan Marcihoz. - Akkor ne egyél belőle.

- Illik megkínálni a vendégeket - vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ez így van - legyintettem. - Viszont te nem vagy vendég, te csupán egy megtűrt személy vagy ebben a lakásban - vigyorogtam felé.

Résnyire nyitott szemekkel bámult rám. Vissza akart vágni, de nem tudott mit mondani. Nem jött igazán jó szó, amivel kiegyenlíthetett volna. Ígyhát jobbat eszelt ki. Kinek kellenek szavak, ha van sütemény, amit a másik arcába lehet nyomni? Na ugye, hogy senkinek.

- Több okom is akad a felháborodásra - néztem rá villámokat szóró tekintettel.

- Sorold fel, kérlek - húzta félmosolyra száját. - A látvány hibátlan, már csak a dühös hangot akarom hallani.

Nekem sem hiányzott több, ahhoz, hogy belemenjek egy újabb gyerekes játékba. Kajacsata. Igen, ez teljesen elfogadható egy felnőtté vált lány születésnapján. Azt hiszem...

- Állj! - visítottam tetőtől-talpig sütisen.

- Tűzszünet? - ragadta meg a derekam hátulról.

Magához húzott és átkarolt. Éreztem a szívverését, megint. Hiányzott. Ahogy a lehelletének bizsergető érzése is, ami a vállamon és a nyakamon futott át, minden lélegzetvételénél.

- Nem teljesen! - szakítottam félbe az édes pillanatott, amint az arcába nyomtam egy újabb adagot. Menekülni akartam az érzéseimtől és ez tűnt a legjobb ötletnek.

Arcát a pulcsijába törölte, én pedig futottam. Azaz egyhelyben. A másik keze ugyanúgy tartott, sőt szorosabban fogott magához.

- Kár ezért a szép pillanatért - súgta a fülembe.

Azt hittem idővel hozzászokok majd a suttogó hangjához, de nem ment. Minden egyes alkalommal kirázott a hideg, és velem ellentétbe, ő ezt nagyon is élvezte.

- Ilyen jó hangom van? - kacagott fel.

- Inkább ilyen rossz - próbáltam menteni a menthetetlent.