Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Egyszerűen boldog⚫

25.

A nap sugarai a redőny legapróbb résein is utat találtak maguknak, ezzel fényáradatot indítva a szobámban. Korán volt még, túl korán, ahhoz, hogy felébredjek. Hisz olyan kellemes érzést nyújtott a mellettem fekvő fiú ölelése és a nagy csendben a nyugalmas szuszogásának hangja. Azon a reggelen végre, olyan sok idő elteltével, ismét boldogan ébredtem. Igazán boldogan.

Továbbléptem. Igen, sikerült. Megharcoltam rengeteg fájdalommal és keserves napokkal, mégis én győztem. A gondolataim közt sehol sem akadt egy Molnár Marcell, nem dőlt össze bennem a világ, ha megláttam őt az osztályunkban. Ahányszor kaptam tőle egy kínokkal teli tekintetet, annyiszor eszembe jutott az a szempár, ami csak szeretetet adott. Nem Molnár Marcell nyert, hanem én. Mert nekem sikerült túl lépnem rajta.

Ahelyett, hogy óceánt próbáltam volna átúszni egy olyanért, aki pocsolyába sem lépett volna értem, hagytam, hogy kiragadjon végre az a személy, akit mindvégig láttam, csak elhomályosították az előttem állót a háborgó óceán hullámjai.

*Köszönöm, Tóth Soma!*

Annyi év után egymás karjaiban aludhattunk el, ezúttal nem csupán barátságból. Igaz, még nem jelentettük ki, hogy egy párt alkotunk, de nem is ez volt a fontos. A lényeg, hogy mi jól tudtuk, hogy a kettőnk közti kapcsolat erősebbé vált mindennél.

Pedig sejtelmem sem volt arról, hogy mit akarok. Sosem képzeltem volna, hogy mi egy nap többek leszünk barátoknál, sőt tartózkodtam tőle, de a hónapok teltével éppen eleget bizonyított ahhoz, hogy rádöbbentsen a valóságra: Rá van szükségem. Persze sokan jöttek azzal, hogy Soma csupán egy pótlék, amivel meg akarom szüntetni azt az űrt, amit Marci hagyott bennem. Hiába igyekeztem elhitetni velük az igazságot, miszerint Marci a múlt, és Soma a jelen és talán a jövő is, néhanyuk továbbra sem hitt nekem. Köztük természetesen az édesanyám és Ada. Annak ellenére, hogy mindenben támogattak és mellettem álltak, én láttam rajtuk, hogy bennük élt a kérdés: Biztos vagy te ebben, Bori? Ahányszor megpillantottam ezt az arcukon, rögtön rávágtam az igent. Hisz ki más lesz még, aki annyi bántás után újra előtér és átölel? Ki más dícsér meg a legnyúzottabb napjaimon és nevetett meg egy rosszul indult reggelen? Senki más nem fog bekopogtatni az ablakomon az éjszaka közepén csupán azért, mert meghallja a keserves sírásomat és meglátja a szenvedéseimet. Soma képes volt nekem mindezt megadni, ő figyelt rám a legnehezebb időszakokban is! Igen, kedves olvasó, mellette éreztem úgy, hogy minden rendbe jöhet.

Egek, minek is bizonygatom! Tényleg őt szeretem! Tényleg! Tényleg. Tényleg?

- Jó reggelt! - suttogta, majd egy csókot lehelt az ajkaimra.

- Neked is - mosolyodtam el és tekintetemet az övébe fúrtam.

Tengerkék szemei ragyogtak, ahogy a fény pont rájuk vetődött. Mosolya ugyanaz a dilis vigyor volt kicsi gödröcskékkel, mint azelőtt.

- Min törted az agyad? - kérdezte reggeli rekedt hangján.

Erősen lehunytam szemeimet, majd én is elmosolyodtam, mikor újabb puszit hintett arcomra.

- Semmi különösen - válaszoltam.

- Na, mondd csak el - vezette kezét derekamra. Ujjaival cirógatni kezdte a hátamat, miközben végig a tekintetemet fürkészte.

- Csak azon, hogy mit egyek - ugrottam ki a karjai közül és kacagva az ajtóhoz szaladtam, ahol megálltam egy pillanatra, hogy bevárhassam.

- Nem is te lennél - pattant fel ő is, majd utánam sietett.

Hátulról magához húzott és átkarolt. Vihogva olvadtam bele az ölelésébe, majd kibontakozva kezei közül a fotelemben hagyott ruhájáért mentem.