Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Az a bizonyos mosoly⚫

  26.

- Akkor sem tartom túl jó ötletnek - nyúlt a csuklóm után és visszarántott az ajtóból.

Nem tette könnyűvé a dolgomat a velem szemben álló fiú. Elkeseredett tekintete és rosszat sejtő gondolatai egyfolytában visszarántottak, míg nekem sietnem kellett volna. A Molnár család várt rám az otthonukban, viszont Soma ezt a legkevésbé sem díjazta. Míg ő mindenével azon volt, hogy visszatartson, addig az Adának tett ígéretem sokkal nagyobb erővel húzott az ellenkező irányba.

Ismertem annyira Somát, hogy lássam rajta mit is érez. Aggódott. Tartott attól, hogy ismét visszaesek abba, amiből nagy nehezen kirángatott. Pontosabban a Molnár Marcell körül forgó világomból. Féltett engem, ami egyszerre töltött el boldogsággal és haraggal. Talán őrültség, de mégis úgy éreztem, mintha nem bízott volna bennem.

  - Nem lesz semmi gond - simítottam tenyeremet arcára egy kedves mosoly kíséretében. 

  - Hinni akarok neked - suttogta, mielőtt egy apró csókot nyomott ajkaimra. 

  - Akkor tedd azt - húzódtam el tőle, majd lassú léptekkel kisétáltam a házukból.

Az ajtó behúzása után gyors léptekkel indultam meg Adáék otthona felé. Lábaimat fürgén kapkodtam, már így is késésben voltam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én egy kicsit sem tartottam a helyzettől. Persze, hogy bennem élt egy kisebb félsz, hogy milyen lesz annyi idő után újra a Molnár család otthonában. Biztos voltam a köztem és Soma közt lévő kapcsolatban, mégis a fejemben kószált a gondolat, hogy milyen lesz együtt látni Lillát és Marcit, akik újra kezdték kapcsolatukat. Annyi minden változott, és ez aggasztott a legjobban. A változás. Olyan hirtelen jött, túl sokat vitt magával és túl sokat hagyott maga után.

Időm sem volt mérlegelni a bennem zajló érzéseket, inkább cselekedtem. Bekopogtam a rég látogatott házba, aminek ajtaja pillanatokkal később már ki is tárult előttem. Tímea óriási mosollyal az arcán fogadott. Rég láttam őt, boldogsággal töltött el újra hallani kedves kacaját. Egykoron sötétbarna haja immáron szőke tincsekben hullott vállaira. A változtatás tökéletesen passzolt kék szemeihez, fiatalabbnak látszott, mint volt.

Karjai közé vont és hosszasan átölelt. Apró teste szinte elveszett kezeim közt, viszont a nagy szíve pótolta magasságát, így egyáltalán nem éreztem kínosnak a pillanatott. Jól esett ez a fajta köszöntés a részéről, egyfajta löketet adott a továbbiakhoz.

  - Örülök, hogy itt vagy - lépett hátra, hogy utat adjon befelé.

  - Örülök, hogy itt lehetek - mosolyogtam vissza rá.

Az otthonuk ugyanolyan volt, mint hónapokkal azelőtt. Minden pontosan ugyanúgy állt, és magukban hordozták az itt felejtett emlékeimet. Körbepillantva az összes itt töltött boldog és kevésbé boldog perc végigfutott a gondolataimon, amitől egy gombóc nőtt a torkomban. Nehezebb volt megbírkózni velük, mint azt képzeltem.

  - Szia Bori! - üdvözölt Adél a kanapéról. 

  - Helló! - köszönt a mellette ülő Szabi is. 

Kedves mosolyra húztam ajkaimat, és közelebb sétáltam hozzájuk. Épp egy újságot nézegettek közösen, míg a háttérben a tévé öntötte ki magából az új, érdekesnek tűnő híreket.

  - Sziasztok - hajoltam oda hozzájuk, hogy üdvözöljem őket egy-egy arcra puszival. - Látom nagyon készülődtök már - kacagtam fel látva csillogó tekintetüket.