Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Szabadság⚫

17.

Másnap reggel, tíz óra körül, már az utolsó ruhadarabokat dobáltam a bőröndbe, mikor anyu hazaért éjszakás műszakából. Nem mentem ki hozzá, tovább folytattam a dolgomat nyugalmasan. Inkább vártam, hogy ő maga jöjjön be és szembesüljön a dolgokkal. Könnyebbnek találtam annál, hogy kimenjek és motyogjak mindenfélét, nézve anyu értetlen arcát.

- Mégis hova a jó égbe pakolsz össze, kislányom? - lépett be anya a szobámba köszönés nélkül.

- Elmegyek egy időre - zártam be a bőröndöt. - Szükségem lenne a segítségedre.

- Elmész csak úgy, egyedül? - értetlenkedett.

- Terveim szerint Soma is velem jön.

- Ez nem így megy, Bori! Mégis hová mennétek? És mi az, hogy a terveid szerint? Még nem is tud róla és mégis elrángatnád? És az iskola? Azzal mi lesz? Mennyi időt akarsz kihagyni? Itt hagynál engem egyedül? - zúdította rám a kérdéseit, majd nagy levegőt vett és morogva kifújta.

- Nyugalom! Mikor csináltam én óriási katasztrófát?

Hümmögött egyet, majd ajkait válaszra nyitotta, de nem hagytam egy szót sem kifutni azokon.

- Oké, ne válaszolj! - nevettem fel. - Viszont, anyu! A lányod összezavarodott és nem ismer magára. Vissza akarja szerezni az igazi énjét, ehhez pedig szüksége van az édesanyja bizalmára és támogatására. Anélkül semmit sem ér a csöpp lányod - villantottam rá a boci szemeimet.

- Mégis mennyi ideig gondolkoztál ezen a frappáns kis beszéden? - vonta fel fél szemöldökét. - Mondjak én is egyet, ami maradásra bír?

- Komolyan, anya! Időre van szükségem.

Felsóhajtott, majd átölelt és a hajamba puszit nyomott. Némán fogadta el szavaimat. A másik percben már a telefonjáért nyúlt és tárcsázni kezdett.

- Ó, jó napot! - szólalt fel. - Az igazgató úrral szeretnék beszélni - kezdte, majd kisétált a szobámból.

Hálás voltam neki, azért, mert a saját véleményei ellenére támogatott engem. Nem mutattam ki, de képes lettem volna itthon maradni, azért, mert ő nem bólint rá. A szavai mindig nagy hatással voltak rám és ez akkor sem volt másképp.

- Suli, pipa! - szólt a konyhából.

Levettem az ágyról a kicsi bőröndöt és magam után húztam, egészen az ajtóig. Ott megállítottam, majd anyukám felé lépdeltem.

- Köszönöm - öleltem át.

- Vigyázz magadra és értesíts, hogy jó helyen vagy, jó emberekkel. Kérlek.

- Úgy lesz - húzódtam el tőle, nagy mosollyal az arcomon.

Cuccomal együtt a lépcsőházba léptem, majd visszanézve integettem. Anyu komoly arcot vágot.

- Tudod, ha mindig elmenekülnénk azért, mert épp nehéz időszakot élünk át, akkor sosem élnénk igazán. A menekülés nem élet - motyogta, majd behajtotta az ajtót.

Anyák és a bölcs szavaik. Általában igazak, de, ha mégsem, akkor is egyet kell érteni velük. Egyet értettem, de nem fordultam vissza. Meg kellett próbálnom, hogy milyen lesz úgy. Csak a régi baráttal, a régi helyen minden más, és mindenki más nélkül. Fel kellett nőnöm, ehhez pedig az kellett, hogy megismerjem az igazi énem. Aki vagy a múltban élt, vagy az elmúlt fél évben. Rá kellett jönnöm, hogy melyik vagyok én.

Magabiztosan léptem ki az utcára, be a szomszéd bérházba, majd kopogtam be az ajtón a több emeletnyi lépcsőzést követően. Nem féltem a fiú reakciójától, vagy esetleg az előző esti haragjától a. Somára mindig lehetett számítani. Ebben biztos voltam.