Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Szünetet kérek!⚫

16.

Nagy levegőt vettem, ezzel erőt is magamon, majd a kilincshez nyúltam. Lassan, lefelé nyomtam azt, hogy minnél halkabban juthassak be. Na meg, minnél lassabban. Édesanyámnak nem is kellett több, csörtetve kiszaladt a szobámból. Ennyit a csendről, meg a lassúságról.

- Beszélgettem vele - suttogta. - Most rajtad a sor. Nem maradhat ez így - lökött be a szobámba.

Nem sokszor avatkozott bele a saját ügyeimbe, csak is akkor, amikor muszájnak látta. Általabán mindig jól időzített és végül minden rendben lett. Anyu megérzéseiben sosem kételkedtem. Vakon megbíztam benne. Viszont amikor meghallottam, hogy kulcsra zárja az ajtómat, ezzel összezárva engem Marcival, na akkor meginogtam egy kissé. Teljesen megrémültem a helyzettől, és ez az arcomról is tükröződött.

- Hány évesen ismerted meg? - kérdezte kedves hangon.

Felkaptam a fejem, majd felé fordultam. A kezében tartotta a Somával való első közös képünket. A keretre arany betűkkel volt felfestve a nevünk. Ezt kaptam arra a születésnapomra, mikor elköltöztek. Attól a naptól fogva az íróasztalomon állt.

- Hat - léptem mellé mosolyogva.

- Vigyorgós gyerek voltál.

- Amikor épp nem hisztiztem, akkor igen - kacagtam fel halkan.
- Hisztis gyerek voltál, Bo? - nevetett fel ő is.

- Igen, mai napig az vagyok. Persze csak néha.

- Néha - bólintott kacagva, majd magához húzott és puszit nyomott a fejem búbjára.

Megköszörültem a torkom és kibújtam a karja alól. Nem akartam újra kikerülni a témát, amit muszáj volt megbeszélni. Zavarában alrébb lépett és kezeit zsebre dugta. Kikerültem, majd az ágyamhoz sétáltam. A csuklómon pihenő, tőle kapott karkötőt méregettem, majd kíváncsiságból az ő csuklójára vezettem a tekintetem. Rajta is ott lógott az ajándék. Ebből tudtam, hogy nincs minden veszve.

- Ha bejössz és szólsz, hogy épp a másik sráccal van programod, akkor simán elmentem volna. Nem kellett volna ez az egész - szólalt meg, továbbra is háttal állva nekem.

- Őt küldtem el - válaszoltam kimért hangon, az ablakom felé fordulva.

Ott állt Soma, a párkányra támaszkodva, lehajtott fejjel. Egy perccel később, mint aki megérezte, hogy figyelem, felkapta a fejét és viszonozta a figyelmem. Halvány mosolyra húzta a száját, majd behúzta a függönyét, félbeszakítva ezzel a néma beszélgetésünket.

- Ada? - érdeklődtem a húga hogyléte felől.

- Jobban van, de nem hinném, hogy ez most a lényeg - fordult felém.

- Mégis mi lenne? - kérdeztem összevont szemöldökkel. - Miatta vagyunk így!

- Nem - vágta rá. - Inkább azok miatt, amiket mondott.

Teljes mértékben igaza volt, mégsem tudtam mit szólni. Nem ismertem el az igazát, mert nem mertem. Sok dolog hangzott el aznap, mégis csupán egy zavart igazán.

- Hányan jártak a helyemen?

A tetőre azelőtt közös helyünként néztem, de miután kiderült, hogy a műveimet már mások is látták, nem csupán ő, ezért felhagytam a többesszámmal. Ki tudja kik jártak ott, és mit csináltak. Te jó ég!

- Lilla volt fenn, meg talán részegen mást is felhordtam. Fogalmam sincs - túrt idegesen a hajába.

Ó, igen, Lilla! Hát, hogy is feledkezhettem meg róla?