Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Ijesztő tények⚫

3.

Tervem tökéletesen alakult. Az órákon jó távol ültem tőlük, szünetekben pedig elrejtőztem a tömegben. Minden teljesen rendben zajlott, egészen az osztályfőnökiig. Mert abban a negyvenötpercben bizony, Adélnak mellettem volt a tisztes helye.

- Szia Bori - jelent meg mellettem hirtelen Ada.

- Adéél - vigyorogtam, akár egy eszelős. - Hellóó!

- Nem láttalak ma túl sokat - húzta a száját. - De nem baj. Majd most beszélünk, úgyis mellettem ülsz - biccentett a padunk felé.

- Őőhm..Tudod az a helyzet, hogy Hanna pont most veszett össze a barátjával és szüksége lenne rám - rögtönöztem. - Megharagudnál, ha a mai órán inkább hozzá ülnék? Nem szívesen hagyom most magára.

- Persze - bólintott legkevésbé sem határozottan.

- Biztos nem gond? - játszottam talán túlságosan is erőltetve a szerepem.

- Tuti - bólintott, majd elkeseredetten a helyére dobta a táskáját.

Bunkóság volt? Igen. Nem kellett volna? Nem bizony. De akkor még csupán egy dolog kattogott a fejemben: Meg kell tőlük szabadulnom. Talán féltem. Legbelül biztosan ez hajtott. Hisz a tegnapi nap mindent megfordított. Teljesen másképp viselkedtem és ez megrémisztett. Az emberek rettegnek a változástól. Hiába tagadjuk, ez így van. Fogalmunk sincs, hogy mit hoz a jövő, ezért egyetlen egy utat akarunk kiválasztani, amin végigjárjuk az életünket. Megrögzötten koncetrálunk a saját utunkra és félünk lelépni róla, át egy másikra. Viszont van, hogy valaki átlök egy új irány felé. Ettől óvakodunk mi igazán. És ettől tartózkodtam én is.

- Szabi - böktem meg a vállát a Hanna mellett ülőnek. - Megtennéd, hogy átülsz oda? - biccentettem a saját padom felé.

- Nem - vont vállat. - Már elkényelmesedtem.

- Budai Szabolcs! - kattantam be egy pillanat alatt. - Az életben egyetlen egyszer kérek tőled valamit, ami számomra most baromi fontos, úgyhogy álljál fel de nagyon gyorsan és vidd a cuccaidat is, hogy letudjam ide tenni a seggemet végre - sziszegtem dühösen, kicsit sem nőiesen.

- Vicces vagy - nevetett fel.

- Indulás! - szóltam rá élesebben, mire összerezzent és a táskáját felkapva elviharzott Hanna mellől. Azonnal leültem a székre és kicsit sem nyugodtan a táskámban kezdtem túrkálni.

- Mit keresel? - kérdezte Hanna.

- Semmit.

- Akkor?

- Az új osztálytársak - biccentettem feléjük belebújva a táskámba. - Le kell ráznom őket. A segítségedre van szükségem. Tégy úgy, mintha összetörték volna a szíved.

- Mi van?

- Csak csináld! - néztem rá egy pillanatra. Lehet ijesztő voltam. Vagy talán tetszett neki a szituáció. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy abban a pillanatban belekezdett a színészkedésbe, profi módon.

- Semmit nem csináltam, érted? - csapott a padra. - Egyszerre utálom őt és szeretem.

- Semmi baj - léptem be a színjátékba. - Majd megbeszélitek.

- A francokat Bori! - meredt rám villámokat szóró tekintettel, majd könnyezni kezdett. Mint mondtam, profi módon űzte. - Ezt nem tudjuk csak úgy megdumálni. Mi van, ha szakít velem?

- Biztos nem - simogattam meg a vállát.

- Fogalmad sincs az egészről - lökte le magáról a kezem. Kicsit megrémültem. Az egész annyira valóságos volt. Olyannyira, hogy biztosra vettem, Adél nem fog kételkedni. Bár akkor egy aprócska részletre nem gondoltam. Pontosabban Budai Szabolcsra, arra az eszementre.