Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Hiba⚫

20.

Az életünket nem mi tervezzük meg. Nem mi irányítjuk, bármennyire is szeretnénk sokszor magunk írni életünk könyvét. De ez nem így megy. Mindennek meg van a maga ideje, és helye. Ideje van az örömkönnyeknek és a fájdalmas sírásnak is. Igyekszünk elrejteni őket, de nem megy ez olyan könnyen. Ha valaminek jönnie kell, azt el kell fogadni. Persze, tudunk apró dolgokat változtatni, azaz halasztani tudjuk őket. Azt hiszem olyankor adunk magunknak időt a felkészülésre. De higyjetek nekem, van, amire képtelenség felkészülni. Egyszerűen csak jön, villámcsapásként és megáll minden. Te, és a világ is körülötted. Ilyen például egy gyermek születése, vagy egy ember halála. Azokra az érzésekre, amiket ezek hoznak maguk után egyszerűen lehetetlen felkészíteni magunkat.

Ott ültem a kanapén, némán, könnyektől homályosan látva. Meredtem magam elé, a telefonom a lábamnál hevert. Anyu még a nevemet ismételgette, a lehalkított mobilomon keresztül is tisztán hallatszott. Nem tudtam felvenni, képtelen voltam válaszolni, fogalmam sem volt mit kellene szólnom, ezért elnémultam. Akárcsak egy őrült, bámultam az előttem álló asztalt, azaz a foltot, amit a könnyeim festettek elém. Érthetetlennek találtam az egészet. Három csodás hét olyan könnyedén széteshet egyetlen hírtől? Talán a hetek nem, de én szétestem. A fájdalmat nem tudtam hova tenni, ezért darabokra hullottam.

- Borb! Nem volt tej a boltban, de beugrottam a városba, úgyhogy sikerült beszerezenem mindent - lépett be a faházikóba lelkesen, szatyrokkal tele tömött kezekkel.

- Ennek örülök - motyogtam kedvtelenül, felé sem fordulva.

Olyan voltam, mint egy horrorfilmbe illő, kis idegbeteg baba. Csendes voltam, békés, nem mozdultam, de bármikor robbanhattam, megtámadva a körülöttem lévőket.

- Borb? - szaladt felém riadtan a fiú.

Előttem állt, mégsem láttam teljesen, csupán arcának vonalait. Ahogy megláttam rémült arcát, egy nagy lélegzetvétellel igyekeztem minden széthullott darabomat összekaparni. Nagyjából ment. Nagyjából.

- Igen? - pislogtam nagyokat, hogy a könnyeimet eltűntessem.

- Minden rendben? - guggolt le elém.

- Pe.. - próbáltam hazudni, de nem ment. Ezúttal nem.

Hozzábújtam, nyakába kapaszkodtam és szorosan átöleltem. Nem kezdtem el újra zokogni, mert tudtam, hogyha megtudja mi az oka szomorúságomnak, még nehezebbé teszem a dolgokat a sírással.

- Sajnálom - vontam magamhoz egyre közelebb, és közelebb.

- Mégis mit, királylány? - simított végig a hátamon.

Hogy közöld a legjobb barátoddal azt, hogy rájöttél édesapja halálára? Annak az embernek elvesztésére, akire mindketten apaként néztetek, még akkor is, ha külön család voltatok mindigis. Bármennyire is tudta már Soma a szörnyű hírt, tudnia kellett azt is, hogy én is tudomást szereztem az egészről.

- Elmondhattad volna - suttogtam.

Kezei elgyengültek, egy pillanatra teljesen elengedett, én fogtam őt. Megértette, mire is gondolok. Azonnal rájött. Igyekeztem az ölelésemmel elvenni a fájdalmát, úgy is, hogy tudtam, ez képtelenség. Éreztem a benne lévő feszültséget, áradt belőle. Remegett a karjaim közt.

- Ha elmondod mit érzel, jobb lesz, hidd el - motyogtam.

Kirobbant kezem közül, felpattant és a konyhába sietett. Alig bírtam követni nagy lépteit.

- Soma...

- Nem lesz jobb - dőltötte fel az egyik széket, ami nagy csörömpölést hallatva a földre zuhant. - Semmivel sem lesz jobb! Sem a dilidokikkal, sem a dühöngéssel, sem semmivel. Még veled sem! Azt hittem elfelejtetheted velem az egészet, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. De ő már nincs itt! Az apám hiányát semmi sem tudja pótolni! - üvöltözött tovább.