Ígéretek hálójában SZÜNETEL

⚫Zaklató kedvesség⚫

7.

Arcán ellenállhatatlanul édes mosoly ült. Vigyorgott, mint a tejbetök. Képtelenségnek tűnt szavakba önteni azt a fantasztikus érzést, amit akkor, ott éreztem. Fogalmam se volt róla, hogy meddig lehetek az igazi Marcival, de úgy igazán nem is foglalkoztatott. Csak élveztem minden együtt töltött pillanatot.

- Az az enyém - mutatott a ruhadarabra.

Egyszerre jöttem zavarba és lettem magamra nagyon büszke. Hisz lehet azt hitte, hogy nála jártam, viszont én tudtam az igazságot és baromi ügyesnek tartottam magam, azért, amiért ilyen könnyedén megszereztem egy pulcsiját. Bár jobb lett volna tőle kapni.

- Csak volt - vontam vállat. - Szóval. Merre?

A garázs felé biccentett, mire én kérdőn pillantottam felé. Nem nagyon tudtam mit akart, viszont mikor egy gombnyomással felnyitotta az ajtaját, képet mutatva az autójáról, sokkal érthetőbbé vált minden.

- Nem tudtam, hogy vezetsz - szóltam meggondolatlanul. Teljesen megfeledkeztem egy pillanatra a balesetről, így eszembe sem jutott, hogy milyen témát hoztam fel ezzel.

- Utálok, de néha muszáj - sétált oda hozzá.

Aprót bólintva én is odamentem, majd Marcit követően beszálltam az anyósülésre.

Már vagy öt perce utaztunk némán. Tudom, az nem túl sok idő, de nekem mégis egy örökké valóságnak tűnt. Nem bírtam tovább csendben. Muszáj volt megszólalnom, ezért nem is fogtam vissza magam.

- Nem tudom elfogadni, hogy ezt utálod - Kérdő tekintettel fordult felém, de ez sem állított le. Folytattam. - Mindegy, hogy mi történt, ez egy fantasztikus élmény. Minden perce.

- Kivéve, ha egy másik sávban kötsz ki - nevetett fel szörnyülködve.

- Ne úgy nézd ezt az egészet - csóváltam a fejem. - Nézz magad elé. Te világítod a saját utad. Te vezetsz a saját utadon. És a csillagok meg a hold. Ilyenkor nem is kicsi pontoknak tűnnek, hanem teljesen ellepik a sötétséget. Mindezt reggel felváltja a ragyogó nap és minden, amit megvilágít. Te suhansz el mellettük, mégis olyan, mintha ők szaladnának előled.

- Mint te és én - nézett rám.

Ezúttal én néztem rá furán. Nem értettem mire akart célozni.

- Azzal nyugtatom magam, hogy te szaladsz előlem, holott én vagyok az, aki menekül - magyarázta meg az utat bámulva.

- Talán meg is magyarázhatnád, miért van ez így.

Bátorságot vettem magamon és ránéztem, de ő nem viszonozta a figyelmet. Leállította a motort, majd kipattant az autóból. Megszeppenve néztem hűlt helyét. Mindenféle válaszra számítottam, csak erre nem.

- Mi van? Nem jösz? - nézett vissza vigyorogva, majd becsapta maga után az ajtót.

- Gondoltam kinyitod nekem az ajtót - próbáltam menteni a menthetőt.

- Ilyen úrilány lennél? - kacagott fel. Az egész testem beleborzongott abba a nevetésbe. Teljesen felfrissített az a vidám hang.

- Talán - vontam vállat vigyorogva.

- Akkor ülj vissza - sétált felém.

- Mi? - nevettem fel.

- Na! Ülj vissza - tolt az anyósülés felé.

Komolyságot tettetve, kérésének eleget téve, újra helyet foglaltam az autóban. Rámcsapta az ajtót, majd rá egy percre lassan kinyitotta.