Shitty things (BTS Jin ff) (Chapter 2 Suga ff) {Átírás alatt}

Hűség

Jin POV:

Megint ezt csinálja... Nekem állít a randomabbnál randomabb kérdéseivel, majd se szó, se beszéd, magyarázat nélkül cselekszik. A légből kapott szerelmi vallomása óta is csak egyre kevésbé értem meg őt. Amikor megtette, boldog voltam és úgy éreztem én is hasonlóan viszonyulok hozzá, de képtelen voltam válaszolni. Talán ő ismer, mint a tenyerét, de nem tűnik fel neki, hogy belőle minden szót harapófogóval kell kihúzni. Eszébe se jut beszélni magáról, vagy bízni mennem, ha bajba kerül. Szeretem, de annyira távolinak tűnik, sokszor olyan, akárcsak egy idegen. Rengeteg dolgot osztottam meg vele magamról, azt remélve hogy ő is így cselekszik, de csak további kérdésekkel bombázott. A vallomás tőle érkezett, de az én szemszögemből  az egyetlen, aki kétségbe van esve, az én vagyok. Egy kicsit sem változott meg a viselkedése a közelemben. Hiába történt egy s más, mégis barátként kezel. Ha nem közeledek felé aznap este, akkor lelkiismeret furdalás nélkül bealudt volna és ugyan ott tartanánk. Jongsuk szavai az egyetlenek, amik visszahúznak attól, hogy a fejéhez vágjam, amit valójában érzek. Azt mondta Min belső világa merőben eltér attól, amit látunk. Egész nap az idiótát játssza, ha meg éppen nem akkor, akár egy érzelmek nélküli fadarab lézeng a barátai között. Olyan az arckifejezése, mintha őt semmi nem zavarná vagy hatná meg. Az előbb is pókerarccal tette fel a kérdését, ami a szívét nyomja, majd ugyan így itt is hagyott. Aznap este is, teljesen természetesen kezelte, hogy alávetettem magam. A nyugodtság, ami akkor róla áradt megijesztett, de Jongsuk magabiztosan állította, hogy Min-nek fogalma sincs róla, hogy így viselkedik.

Nem mintha az őrlődéssel bármit is megoldanék. Itt a lehetőség, hogy megosztjam vele az érzéseimet, és ezúttal nem fogok meghátrálni. 

Magabiztos léptekkel haladtam a lány után, aki a szobájában pakolászott. Belépve, a többi lány vizslató szeminek kereszttüzébe kerültem, majd a célszemély is rámpillantott. Ugyan olyan érdektelen arckifejezés, mint általában és ugyan olyan higgadt viselkedés, mint mindig. Elszomorított, ahogy rágondoltam, talán ez a beszélgetés fog kettőnket méginkább eltávolítani, de ha folytatom a tudathasadás szimulálását csak én sérülök meg. 

- ... Miért rohantál el? -hasított fájdalom a szívembe-

Egy pillanatra csendben maradt, majd elmosolyodott, amitől még az eddigieknél is jelentéktelenebbnek éreztem magam. 

- Nem tudtam, hogy van valakid. Sajnálom, hogy kerékbilincs módjára akaszkodtam rád. -hajolt meg mélyen-

Meghökkenten bámultam a lányt, aki pár másodperc múlva felegyenesedett, s szemei még a szokásosnál is kevesebb érzelmet tükröztek vissza. Akárcsak egy hulla, mintha nem is engem nézett volna. 

- ... Ez minden, amit mondani akarsz? Nem kell ilyesmiket kitalálnod, csak mondd ki, hogy a nyomorult kávédba vagy szerelmes, nem belém! Legközelebb a fellángolásaidat tölts ki valaki máson! -ordibáltam őrült módjára, amitől a levegő is jégcsákánnyal hasíthatóra fagyott-

Míg a többiek síri csöndben próbálták visszatartani a levegőt, addig Min ökölbe szorította a kezét, majd a tőle már-már megszokott fapofával veretett felém ólom léptekkel, ezzel csökkentve az ajtó és a hátam között lévő távolságot. Meghűlt a vér az ereimben, amint megláttam hófehér haját és vörösen izzó tekintetét. A vállam mellett boxolt bele a falba, majd fogai harsogó csikorgatásából teljesen egyértelművé váltak a valódi érzései. Gyilkos aurája remegésre sarkallta testem minden porcikáját, s tétlenül simultam a berepesztett ajtóhoz.