Shinobi-szerelem - Boruto fanfiction

Tizedik fejezet - Hima, hol vagy?

(A prológus eseményei után az új fejezet következik!)

Ha harc, hát legyen harc.
Érdeklődve néztem Haruka szemeibe, tekintetemből könnyen ki lehetett olvasni, mit akarok. Mi szándékod van vele?
Ő elvigyorodott, majd vállat vont. Attól függ.
Ez volt a legidegesítőbb mondat, amit ki lehetett egy ember mimikájából olvasni.
Maga Haruka irritált, nemcsak a mondandója, így hát megragadtam a gallérját.
- Mi az, hogy attól függ? – nem érdekelt, hogy más emberek is sétáltak az utcán, és hogy hallották az ordítozásom. Ez a lány egy kétszínű, gerinctelen féreg, aki nem hagyja békén az emberi kapcsolatokat. Mindenbe beleavatkozik, és mindenhol középpontban van. Persze, hogy muszáj voltam leszólni.
- Hé hé, semmi erőszak – nézett rám rókavigyorral az arcán.
Na itt telt be a pohár.
- Ne lopd mások mosolyát! Sem a személyiségét! – kiáltottam rá.
Éreztem, hogy egy kéz ragadja meg a vállam, és kicsit hátrébb húzott.
- Sara – mondta halkan, majd elmosolyodott.
- Hima – feleltem neki.
- Felőlem lophatod mások személyiségét, a bátyámét is. – közölte a lány elszántan nézve Haruka szemeibe – De nem tűröm el, hogy a legjobb barátnőmet idegesíted, és próbálod bántani. – ezzel előhívta a byakuganját, majd Haruka hasába vágott, aki összeesett.
Elvigyorodtam.
- Szép volt, Hima.
Ő pedig elnevette magát, kacagása csak úgy csengett, ahogy elfújta a szél - sötét haja lobogott.
- Erőszakosnak tűnök azzal, ha azt mondom, jól esett leütni?
- Ó, egyáltalán nem – karoltam belé kuncogva – Nekem is jól esett.
Akkor azt hittem, vége, és Haruka megértette, hogy ez nem az ő csoportja. Tévedtem.
|másnap|
Hatalmas hangzavarra ébredtem fel reggel. Az emberek ordibáltak, én pedig kapkodva felöltöztem, és kirohantam a házból. Mikor megláttam a srácokat, odarohantam hozzájuk.
- Mi történt?
- Hima eltűnt - válaszolta Inojin.
- Elrabolták - mondta Shikadai - Be volt törve az ablaka...
- Hogy mi?! - néztem körbe... majd megláttam a szaladgáló Borutot, nyomában Harukával (chh) - Boruto-kun, van valami fejlemény?
- Nincs - nézett körbe ingerülten a kérdezett, majd egy óvatos puszit nyomott ajkaimra - Mitsuki elindult megkeresni. Illetve először az apja egyik rejtekhelyére megy, megérdeklődni, hogy ott tudnak-e valamit. Ha két napig nem jelentkezik, mi is elmegyünk.
- Értettem - bólintottam.
- Akashi is eltűnt. Neki is betörték az ablakát, és elvitték... - nézett rám Haruka kétségbeesetten.
Hima és Akashi... A gondolataim folyamatosan azon forogtak, mi lesz, ha bajuk esik. De valahogy megtaláljuk... "Tartsatok ki Hima, és Akashi-san!"

*Mitsuki*
Amint beléptem apám rejtekhelyére, hideg borzongás futott végig a testemen. Rég jártam itt. Lépteim visszhangoztak. Tekintetemet végigfuttattam a falakon (nem mintha sok látnivaló lenne rajtuk).
Himáért akár a világ másik felére elmegyek, csak tudjam biztonságban. Most mindent megtennék azért, hogy megölelhessem és egy csókot adjak telt ajkaira. Hiányzik. Szeretem.
Szép lassan megtaláltam apámat, aki épp Suigetsu társaságában volt.
- Mitsuki - szólt hozzám Apa - Rég láttalak.
- Én is téged... Apa, segítened kell... - kezdtem bele.
- Uzumaki Himawariról van szó, igaz? - mosolyodott el.
- Honnan tudsz róla? - na ez meglepett. Tudtam, hogy Apa sok mindenről tudomást szerez, de hogy erről is?
- Vannak kémeim itt is, ott is. Ennyire baj, ha szeretnék értesülni a fiam hogylétéről? - nézett rám felvont szemöldökökkel.
- Nem, csak... ez meglepett. Na mindegy. Te talán sejted, ki rabolhatta el Himát és Akashit? - kérdeztem tőle.
Apám elvigyorodott.
- Nagy baj van, ha ti megbíztok Elátkozott Akashiban és Harukában.
- Ők az elátkozott testvérpár, akik... - kezdtem döbbenten, de apám félbeszakított.
- Pontosan. És ők rabolták el Himawarit.