Shinobi-szerelem - Boruto fanfiction

Tizenkettedik fejezet - Mitsuki és Himawari

*Hima*
- Hima, te vagy az?
Mitsuki volt az, ebben biztos vagyok. Akashi nemrég bedobott a cellába valakit, de az illető aludt (vagy csak nem volt magánál), én pedig nem akartam felébreszteni. Nem is nagyon láttam, hogy nézett ki, leginkább csak a körvonalait... de amikor meghallottam a hangját, minden biztossá vált előttem.
- Igen, én vagyok - válaszoltam halkan, majd picit közelebb kúsztam.
- Szerinted kijutunk innen élve? - kaptam a következő kérdést, ami igencsak meglepett...
- Bízom abban, hogy igen, és Borutoék megtalálnak minket - mosolyodtam el halványan, bár úgysem láthatta, a fényviszonyok miatt.
- És ha nem?
- Akkor... - vettem egy mély levegőt - Akkor meg kell szépítenünk az utolsó óráinkat. Bocsánatot kérni a vétkeinkért, megbocsátani azoknak, akik ellenünk követtek el valamit, és száz százalékig őszintének kell lennünk... én ezt vallom.
- Értem... - motyogta Mitsuki - Emlékszel még a szakításunkra?
- Hogyne emlékeznék... - motyogtam.
- És arra, amit mondtam neked?
- "Azt hiszem, az egyetlen bűn amit elkövettél ellenem az, hogy beléd szerettem." - idéztem Mitsuki szavait - És arra, amit én közöltem veled?
- "Azt hiszem, el kéne engedjelek, hogy olyannal légy, akinek nem kell a bátyjának a szemrehányásait hallgatnod. És ezért tudlak útadra bocsájtani. Mert szeretlek. Túlságosan is." - kaptam a választ.
- Mitsuki, mi komolyan azért szakítottunk, mert annyira szerettük egymást, hogy az megrémített minket? - nevettem fel az ironikus helyzeten.
- Igen. Na meg azért, mert a bátyád nem hagyott minket békén. Én meg leszidtalak, hogy miért hagytad az ágyadon a naplódat... - kuncogott ő is.
- Igazad van, elég buta dolog volt... - sütöttem le a szemeim.
- Azért én is elég durván túlreagáltam a helyzetet... - folytatta Mitsuki.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy mindketten hibásak vagyunk - mosolyogtam, ezután pedig pár perces néma csend következett be, mert mindketten elmerültünk a gondolatainkban.
- Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy "Szeretlek!"? - kaptam egy újabb kérdést.
- Talán azt válaszolnám, hogy "Én is.".
- És ha megcsókolnálak?
- Akkor vagy felpofozlak, vagy visszacsókollak - feleltem, Mitsuki pedig elém mászott.
- Egy pofont megér - hajolt oda hozzám, és ajkai puhán értek az enyémhez.
Pontosan azt éreztem, mint az első csókunknál. Olyan, mintha valami lerántana a mélybe, majd hirtelen szárnyalni kezdenék.
- Szeretlek - motyogta Mitsuki, majd ismét visszatért előbbi tevékenységéhez, vagyis a szám falásához.
Megpróbáltam válaszolni egy "Én is szeretlek!"-et, de egy nyelvvel a szádban ezt nem kis dolog véghezvinni. Szóval az elképzelt romantikus szövegemből valami nyögésféle lett, Mitsuki meg nevetni kezdett a szerencsétlenkedésemen.
- Á, a gerlepár - jelent meg Akashi az ajtóban, majd gyorsan lefogta Mitsukit, egy bilincset tett a csuklójára, és elrángatta tőlem. Mitsu próbált szabadulni, de Akashi vasmarokkal tartotta.
- Utolsó szavak? - pillantott a szerelmemre, aki hozzám fordult és ennyit mondott:
- Hima, bármi baromságot csináltam, tudd meg, hogy rajtad kívül nem szerettem más nőt... nincs még egy ilyen csodálatos teremtés a világon, mint Te. Szeretlek - nyomott puszit a számra, majd Akashi kiráncigálta, és bezárta a cellaajtót.
Sírni kezdtem. Nem... Nem veszíthetem most el, alig kaptam vissza.
A rácsokhoz rohantam, és ordibálni kezdtem:
- MITSUKI! MITSUKI! SZERETLEK, MITSUKI! - zokogtam.