Fly with me /YuMark/ (Befejezett)

11. Fejezet

Yugyeom: Tudnom kell, tudnom kell mitől más, mitől képes így megbolondítani. Talán csak én képzelem másnak? Talán csak Bambamet próbálom feledni?

Csak elveszve fekete szemében, de már boldogabb a szívem, mint eddig valaha. Érdekes, de sosem voltam ennyire nyugodt. Azonban szemében felfedezhető a kétség irántam, vagy inkább felőlem. Érzi, tudom, hogy érzi: nem vagyok biztos magamban. Nem vagyok biztos ebben az egészben, hogy nekünk együtt kell lennünk, hogy nekem nem Bambam az igazi, de mégis jobban érzem magam így itt most vele, mint eddig valaha. Bambammel olyan volt minden, mint a mesékben, de Markkal sokkal valóságosabb? Talán kezdek bele szeretni? Ilyen lenne az igazi szerelem? Vagy ez csak a félelmem vissza tükröződése?

- Min gondolkodsz? – szólal meg mély, férfias hangján, amitől a szívem cseppfolyóssá válik. Ez sem normális...

- Összezavarsz! – felelem halkan, alig hallhatóan, de tekintetem továbbra sem tudom levenni róla. Mintha egy láthatatlan erő ott tartaná, mintha csak egy erős mágnes tartana fogva. Úgy húzódok hozzá közelebb, mint a félős kis gyermek a macijához, hogy védje meg az ágy alatt rejtőző mumustól.

- Mivel? – kérdezi továbbra is a szemembe nézve csillogó íriszeivel.

- A puszta lényeddel. – nem bírtam tovább. Ajkai után kapva húzom a lehető legközelebb magamhoz, majd elmélyítve csókunk elfektetem az ágyon. Karjaival magához ölel és most először magabiztosnak érzem magam kettőnkkel kapcsolatban.

Elválva a mézédes ajkaitól, szorosan magamhoz ölelve hunyom be szemeim, szinte azonnal magával ragadva az álom.

Mark: Reggel Yugyeom simogatására ébredek. Aprókat pislogva kitisztul szemeim előtt mosolygos arca, mi rám vetül.

- Szép reggelt! – mosolyog tovább azzal a szemtelenül édes vigyorával.

- Neked is!

Bár a reggel tényleg kellemesen telt, ez az egész napos próba kiveszi minden életkedvem. Már lassan öt óra lesz, de még az ebédig sem jutottunk el viszont mikor Jinyoung szünetet hirdet szinte, mint egy darab rongy, úgy terülök el a padlón.

- Jól vagy? – ül mellém Yugyeom, majd a hasamra simít hideg ujjaival.

- Fáradt vagyok és éhes. – fordulok felé, majd fejem ölébe hajtom. – Na mindjárt kényelmesebb. – bújok jobban testéhez, lehunyt szemekkel.

- Ez esettben hozok kaját. – simít hajamra, majd egy tincsemmel kezd játszani. Esküszöm akár el is tudnék aludni most.

Yugyeom: Rossz látni, hogy ennyire elfáradt szegényem, de legalább annyit megtehetek, hogy hozzak enni. Elnézve a többieket: nem csak Marknak kell külön hozni az ételt.

- És ki mit kér enni? – nézek körbe a kifeküdt csapaton. Jinyoung, Jackson és Jaebum a szokásos mellett dönt, míg Youngjae és Bambam tartja a némaságot. Fáj látni, ahogy Youngjae, ki nem rég még az egyik legjobb barátom volt, most rám sem mer nézni, míg az kiért az életem is odaadtam volna a lehető legmesszebb ülve kortyolgatja vizét. Jól ismerem már, tudom, hogy majd éhen hal és azt is tudom mit enne, csak nem mer hozzám szólni sem.

- Hát jó, akkor mindjárt jövök. – állok fel, ezzel sajnos felébresztve a már majdnem elbóbiskoló Markot.

- Yugyeom, várj! Hogy szándékozol egyedül ennyi mindent felhozni? – kérdezi Jinyoung. Most így jobban bele gondolva: fogalmam sincs. Körbe nézve rajtuk viszont csak egy embert találok, akinek még van ereje.

- Öhm, igaz is. Bambam, segítenél? – kérdem, bár rá nem nézek. Nem biztos, hogy jó ötlet összezárva lennem vele.

- Persze. – kortyol egy utolsót vízéből, majd felállva, lassan mellém sétál, de nem néz rám. Remek, ez kínosabb lesz, mint gondoltam.

- Fárasztó volt a mai próba. – próbálok beszélgetést kezdeményezni, de ennél nagyobb hülyeség ki sem csúszhatott volna a számon. Nagy levegőt véve nyomom meg a lift hívó gombot és próbálok nem helyben ugrálni, mint egy kis gyermek, aki zavarban van.

- Az. – válaszol érzelem mentes hangon, még mindig rám sem nézve. Amióta szakítottunk most először érzem úgy, hogy haragszik rám. Legalábbis akkor szokott ilyen lenni, de mégis miért haragudna? Még beszélgetni is megpróbáltam, pedig nekem van miért haragudnom rá. Bambam! Sosem fogok már ki igazodni rajtad!

- Haragszol rám? – kérdem, kissé talán szemre hányó hangon.

- Mindegy. – hangja szinte azonnal szomorúra vált, majd belépve a liftbe a falnak dőlve, keresztbe tett kézzel bámul maga elé.

- Ismerlek! Tudom, hogy bánt valami. – navigálom a liftet a földszintre, majd mellé állva pásztázom.

- Tudom, hogy nincs jogom haragudni rád, amiért tovább léptél, de nem tudok ellene mit tenni. Rettenetesen fáj látni, hogy jól érzed magad vele. – fordul el tőlem, hogy még a látó körébe se kerüljek.

Meg kell valljam: bár tényleg jól érzem magam Mark társaságában, még sem léptem tovább. Minden este hiányzik Bambam édes hangja, apró altató puszija és minden reggel igényelném édes ébresztését, de nem csalódom mikor Mark van ott helyette. Nem tudnám kifejteni mit érzek, de nekem mind a ketten nagyon fontosak.

- Valóban nincs jogod ezt felroni nekem. Viszont – lépek hozzá közelebb, majd csuklójára fogva álla alá nyúlok, hogy végre rám nézzen azokkal a gyönyörű mogyoró barna szemeivel – természetes, hogy ezt érzed.

- És mit javasolsz ez ellen? – néz rám már-már csillogó szemekkel.

- Tudod, hogy van, aki segítene. – lépek még közelebb hozzá, olyannyira, hogy már egy papírlap sem férne el kettönk közt.

- És ha én nem más segítségét akarom? – tekintette mindent elárul a gondolatairól. Tudom mit szeretne, érzem rajta és félő: talán sikerrel is jár. Túl gyenge vagyok.

- Nem tehetem! – nyelek nagyott, míg továbbra is tekintetét fürkészem.

- Nem is kérném tőled. Megérdemled, hogy boldog legyél. – simít mellkasomra, majd szemkontaktusunkat megszakítva ujjait kezdi pásztázni.

- Mért érzem mégis úgy, hogy nem a szavaidnak megfelelően cselekedsz? – veszek mély levegőt, ahogy ujjai érzékeny helyre szánkáznak vékony pólómon keresztül. Kellemes bizsergés fut át a testemen.

- Hiányzol! – férkőzik be hideg ujjaival pólóm alá, mit már nem bírok tovább, így csuklójára fogva állítom meg mozdulataiban. Szívem szaporán ver, míg tekintetünk ismét összeforr. – Érzel még irántam valamit? – kérdi választ várva, de képtelen vagyok erre válaszolni. – Válaszolj, Yugyeom! – hajol közelebb hozzám, hogy ajkaink szinte már majd' összeérnek.

Érzem forró leheletét ajkaimon végig szántani, ahogy ujjai mostanra már a zavaró ruhaanyag alatt vándorolnak, de képtelen vagyok ellépni tőle. Hiányzik, elképzelhetetlenül hiányzik minden érintése, a hangja, a puszta léte.

Szinte észre sem vettem mikor hajolt ajkaimra, már csak akkor eszméltem fel, amikor végig nyalt ajkamon bejutást kérve. Gondolkodás nélkül engedtem neki, de csak percekkel később értettem meg: mit követtem el.