Fly with me /YuMark/ (Befejezett)

14. Fejezet (The End)

Yugyeom: Az elmúlt héten próbáltam rá jönni ki is az igazi, de mindig csak arra jutottam, hogy Mark túl tökéletes, tökéletes pedig nincs.

Próbáltam elmondani neki, de nem tudtam, hogyan tegyem meg. Akárhogy Is, de szeretem, szerelmes vagyok belé! Nem akarom szomorúnak, megtörtnek látni. Nem akarom elveszíteni, de félek megtartani. Félek tőle! Még Bambam sem okozott ennyi kétségbe esést, de ő? Egyszerre vonz és taszít. Egyszere hív és zavar el. Tökéletlenül tökéletes!

Mikor visszaérnek: Mark rám sem nézve ül mellém és sóhajt nagyott. Látom bántja valami, de félek rá kérdezni. Talán Jinyoung elmondta volna neki? De akkor mért üllt mellém? Vagy csak nem akar a többiek előtt veszekedni?

De nem lehet, nem mondhatta el neki! Nem akarom elveszíteni, nem!

- Mark! - fogom meg kezét, de továbbra sem néz rám, csak maga elé bámul. Különös érzés önti el a szívem, de nem értem. Bambam hiánya sem fájt annyira, mint most ez a pár pillanat.

- Mark, mi a baj? - kérdem remegő hangon és talán csak most érzem igazán mennyire nagy hibát is vétettem.

- Majd otthon megbeszéljük. - fordul felém, továbbra is kerülve tekintetem.

A nap hátra lévő részében másra sem tudok gondolni, csak hogy miről akar otthon beszélni. Már most fáj az irántam mutatott érdektelensége, amit nem tudok hova tenni.

- Haragszol rám? - kérdem magamhoz ölelve szobánk csendjében. Rossz előérzetem van, nagyon rossz.

- Nem, csupán fáj. - bújik ölelésembe. Szóval tudja!

- Jinyoung elmondta, igaz? - ülök le ágyunkra. Bólint, majd mellém ül, de hiába látom, hogy nyugodt. Ismerem: belül sír. Ő mindig is ilyen volt. Elzárta az érzéseit, elbújt a saját világában, ahova nagy ritkán is csak engem engedett be. Egy világba, ahol olykor csak ketten voltunk.

Mark: Fáj, szörnyen fáj és legbelül átkozom a napot amikor engedtem, hogy magába bolondítson, mégis: nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom így folytatni, de őt elveszíteni sem akarom. Szerelmes vagyok és sajnos ez sosem fog elmúlni iránta.

- Sajnálom! - fogja meg kezem, de most ez nem fog meghatni!

- Mit? - kérdem, kerülve tekintetét.

- Ezt hogy érted? - hangja kétségekkel teli.

- Mit sajnálsz? Azt hogy megcsaltál? Vagy azt, hogy őt szereted? - nézek fekete íriszeibe, mik most döbbenetről árulkodnak.

- Én ne-nem tudom mit érzek. - fordul el. - Mark én - de nem engedem, hogy végig mondja. Nem akarom, hogy mentegetőzőn.

- Mit érzel irántam? - kérdezek rá arra, ami talán az egyedüli, mi most érdekel.

- Szeretlek! - néz szemembe magabiztosan állítva, hogy szeret mégis különösen csillan meg szeme.

- És iránta? - kulcsolom össze ujjainkat.

- Nem - sóhajt mélyen - nem tudom. Mindketten közel álltok a szívemhez, de teljesen mások vagytok. Mark nem tudom!

- Két embert nem választhatsz, pedig most választanod kell! Yugyeom, tudom, hogy nehéz, de csak azért mert nem akarsz megbántani, ne mond, hogy szeretsz. Én szeretlek, tényleg! Tiszta szívemből. Nem tudod mit érzel? Elmondjam én mit érzek? - nézek szemébe. – Ha meglátlak a szívem lassít, szinte megáll, onnantól már csak te éltetsz. A színek elhomályosodnak, az illatok elillannak a tiéd mellett. A világ csak kettőnk köré épül. Yugyeom, sajnálom, de már túl régóta várom, hogy viszonozd ezt. Túl régóta szeretnék én lenne az akit szeretsz, de nem úgy tűnik, hogy ez megtörténik.

Yugyeom: Amint elmondja mit érez: rá kell jönnöm, hogy pont ugyan úgy érzek iránta. Bambam volt mindig az, akit szerettem, de Mark iránt többet érzek. Most értettem meg, hogy ez a szerelem valódi, nekem Mark a világom. Most, mikor már félig elveszítettem.

- Mark, én – de ismét szavamba vág, nekem pedig lassan összeszorul a szívem.

- Ne mondj semmit, kérlek! – áll fel, elengedve kezem. – Emlékszel mit tettél mikor Bambam megcsalt? Időt kértél. Yugyeom, most én kérek egy kis időt. Sajnálom, de egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy nekem ez megéri-e. Már beszéltem a menedzser hyunggal, haza megyek két hétre. – mondja, bennem pedig lassan megáll az ütő. Felállva fogom meg kezét és álla alá nyúlva fordítom magam felé tekintettét.

- Nem akarom, hogy el menj! – ölelem magamhoz, de könnyeimnek képtelen vagyok tovább ellenállni.

- Yugyeom, kell ez a kis idő mindkettőnknek. – bújik ki karjaim közül. – Ma Jinyounggal alszom, te maradj csak itt. – puszil arcomra, majd kisétál a szobából és rettenetesen félek, hogy az életemből is.

Tétlenül kellett végig néznem, ahogy összepakolta cuccait, majd azt ahogy Jinyoung szobájába lépve ment aludni, én pedig képtelen voltam akár csak normálisan levegőt venni. Addig addig sírtam, míg végül álomba sírtam magam, Mark párnáját szorongatva. Nem akarom, hogy elmenjen! Nem veszíthetem el, nem!

Mark: Egy szemhunyásnyit sem aludtam, de legalább Jinyoung tartotta bennem a lelket. Reggel próbáltam lelépni mielőtt Yugyeom felébredne, mivel képtelen lettem volna elbúcsúzni tőle. Itt állva a reptéren viszont már bánom, hogy utoljára nem csókoltam meg, hogy nem öleltem magamhoz, hogy töröltem le könnyeit.

- Mark, kérlek hallgass meg! Csak hallgass meg! – hallom meg a hátam mögött édes hangját, kissé rekedten megszólalni. Megfordulva szívem összeszorul, amint megpillantom könnyes szemeit. – Tudom mit érzek! – lép közelebb megfogva kezem.

- Yugyeom, ne csináld ezt! Nem kell sajnálatból ide jönnöd! Szereted, akkor menj és mond meg neki. – engedném el kezét, de csuklómra fog.

- Nem szeretem! Mármint oké, szeretem és fontos nekem, de rá kellett jönnöm, hogy már nem úgy szeretem, mint régen. Ellenben téged sem úgy szeretlek. Amikor elmondtad mit érzel, megértettem végre, hogy mi tartott távol tőled. Pont ugyan úgy érzek irántad, mint ahogy azt te leírtad, de valami mégis más. Mark, én tényleg téged szeretlek, minden porcikám érted sír és sajnálom, hogy megcsaltalak, nem kellett volna, de ha visszamehetnék sem tennék másképp, mivel ez segített elfogadnom, hogy hova húz a szívem. Akkor este nem tudtam viszonozni Bambam szerelmi vallomását, de reggel a tiedért meg is halltam volna. – lép közelebb hozzám, majd derekam köré fonja karjait. – Nekem te vagy az, aki a világot jelenti, nekem te vagy az igazi! – csókol ajkaimra, majd olyan közel húz magához, hogy már egy papírlap sem férne el köztünk és talán most először érzem azt, hogy igazat mond. Tényleg szeret.

- Szeretlek! – bújok karjai közé és úgy érzem most vagyok életemben a legboldogabb és ez már nem fog elmúlni!

Szóval ennek a ficinek itt a vége :) Remélem tetszett és a többi írásomat is követni fogjátok! Sziasztok! :)