[ÁTÍRÁS ALATT] Repülő Halak

XVII.RÉSZ

1.

Csak másnap hajnalban kelt fel, meglepődött magán, hogy mennyit volt képes aludni. Persze azt eddig is tudta magáról, hogy zsinórban tizenkét órát simán végigalszik, de ez így két órával mégiscsak több volt. Az üres szoba látványa továbbra sem hozta meg a kedvét, a bevásárlás gondolatától meg már a kezdetektől fogva irtózott, így szinte biztosra vette, hogy ez így marad, amíg itt van.
Nyűgösen mászott ki az ágyból, még mindig a tegnapi ruhája volt rajta. A telefonja kijelzőjére pillantott, az óra még csak fél hatot mutatott. Csöndben kilépkedett a szobájából és lesétált a lépcsőn. Azt hitte senkit nem fog ébren találni, de tévedett, Tomas már a konyhában ült és a reggeli kávéját iszogatta, amit az anyja készített neki, aki most éppen mosogatott.
Hirtelen elfogta a hányinger. Talán azért, mert régen teljesen ugyan ez a jelenet játszódott le előtte, csak akkor még az apjával, vagy azért, mert nem akart beszállni ebbe az undorító családosdiba. Hátat fordított és visszasétált az emeletre, megkereste a fürdőszobát. Hideg vízzel alaposan átmosta az arcát, majd a tükörbe meredt. Sápadt volt és bár sokat aludt, még mindig látszott rajta, hogy fáradt. Ideje volt átöltöznie, így kénytelen volt visszamenni a szobájába és kipakolni a bőröndjéből. Rosa segített neki elpakolni az utazása előtt, így minden szépen, rendezetten, valamiféle fura rendszer szerint volt elhelyezve a bőröndben. Kár, hogy Sue jobban csípte, ha csak egymásra vannak dobálva a dolgok, úgy mindig hamarabb megtalál mindent.
Csak nehezen sikerült rávennie magát, hogy beálljon a zuhany alá és alaposan megmosakodjon.
Közben lent Tomas óvatoskodva hozta fel a témát, ami Sue érkezése óta szúrja az oldalát.
- Nem kéne megbeszélned a dolgokat a lányoddal?

- Szerinted hajlandó velem társalogni? - Kérdésre kérdéssel válaszol
- Nem feltétlen így értettem. Nem apró dolgokról kell beszélnetek, hanem arról, hogy mi történt a múltban... Úgy értem az apja...

- Az apja halott.

Ennél szerencsétlenebb véletlen alig ha sülhetett volna ki a dolgokból, de Sue pont ezelőtt a mondat előtt pár perccel végzett a tusolással és mire harci szerelésben leért a lépcsőn tisztán tudta hallani az utolsó mondatot.
- Mi lenne, ha hozzátennéd, hogy te voltál az, aki megölte őt?! - kiabálja el magát. Elege van. Az anyja egyáltalán nem érti. Sosem értett semmit és nem is fog, mert túl csökönyös ahhoz, hogy megértse a helyzetet. Egyáltalán nem próbált vagy próbál a dolgok mögé látni, csak rejtegeti a múltat. - Hogy tudod ezt csak így kijelenteni?! Hogy?! Tudod te, hogy miken mentünk keresztül, mikor te ideköltöztél és magunkra maradtunk?! Fogalmad sincsen róla! Hiszen sosem kérdezted, mert sosem érdekelt! Ha valaki megérdemli a világ legrosszabb anyja címet az te vagy! Undorító, mocskos, förmedvény, fujj - förmedt rá, az arcára kiült a gyűlölet. Felkapta a cipőjét és bevágta a bejárati ajtót.
Nem tudta hova megy, elvégre most jár itt először, de nem is érdekelte. Már azért is büszke volt magára, hogy nem rohant rögtön vissza az emeletre és nem akart elemenkülni. A torka elszorult, a szemét csípték a könnyek és hiába erőlködött, minden egyre csak homályosabb lett.

"Az apja halott."

Az apja halott.

Hogy meri ezt csak így...?!

Összerezzent, mikor a telefonja megszólalt a zsebében. Erőszakosan törölte meg pilláit, hogy lássa a kijelzőt.

- Hello - szólt bele a lehető legnormálisabb hangján, nem akarta, hogy egy kicsit is érződjön rajta, hogy rohadtul nem érzi jól magát és ekkor még szépen fogalmazott. Főleg nem Jinyoung előtt, még csak az hiányzik, hogy aggódjon miatta.

- Mi ez a hello? Talán most keltél, huh? Biztonságosan megérkeztél? Minden oké? - kapja kérdések tömkelegét. Tudjátok, hogy milyen az, amikor éppen nagyon pocsékul van az ember és megkérdezik tőle, hogy minden rendben van-e... Csak rosszabb lesz tőle...