[ÁTÍRÁS ALATT] Repülő Halak

[átírva] IX.

IX.

Ahol Jinyoung dönt.

1.

          Késő estig beszélgettek a cukrászda sötétségében, egészen addig, amíg Zac le nem ment szólni nekik, hogy lassan este tíz és holnap bizony iskolába kell menniük. Kénytelenek voltak tehát elköszönni egymástól, hogy Jinyoung hazaindulhasson. A levegőben esőillat keringett, emlékeztetve a fiút a délutáni zuhéra, amit ők az ablakból figyeltek végig. Az arcáról nem tudta levakarni a vigyort, hosszú ideje nem érezte már ennyire feldobódva magát. Szinte már túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen.          Hazaérve az ajtót nyitva találta, így arra következtetett, hogy a szülei már hazaértek. Ledobta a cipőjét a polc elé, majd beköszönt a konyhában mosogató anyjának. – Hol voltál ilyen későig? Holnap nem fogsz tudni felkelni! – dorgálta meg, habár egyáltalán nem haragudott rá. – Yugyeommal elnéztük az időt – hazudott. – Ejj, gyerekek, ez az utolsó évetek! – ingatta a fejét mosolyogva. – Van ránk egy perced? Jinyoung kérdőn nézett az anyjára. – Szívem, a fiad hazajött! – kiabált a nő az emeletre, az apa pedig hamarosan megjelent a lépcsőkön. Végzett a fürdőben. – Nem is mondtad, hogy programod volt mára – köszöntötte. – Csak Yugyeomnál volt – magyarázta meg helyette az édesanyja. – Csüccsenjetek le, hozok teát – paskolta meg a konyhapult felületét, jelezve, foglaljanak helyet. – Miről szeretnétek beszélni? – Nem sejtett jót. A szülei nem szoktak csak úgy leülni vele elbeszélgetni. – Van egy jó és egy kevésbé jó hírem... Attól függ, honnan nézzük – csapott a közepébe az apja. A férfi vonásai ráncokba gyűltek, a klinikai munka vagy tíz évet öregített rajta a folyamatos stressz miatt. – Melyikkel kezdjem? – A jóval. – Kaptam egy lehetőséget a klinika egyik testvérkórházától, ahol kétszer annyit kereshetnék, mint itt – nézett a fiára, a reakcióit lesve. – Tudom, hogy kockázatos itt hagyni a klinikát, amiben hosszú évek munkája van, de bízom a kollégáimban, hogy remekül a gondját tudják viselni, egy újabb vezető pozíció pedig nem hátrány, sőt...– Ó, wow, gratulálok, apa! – Nem értette, hogy ebben mi lehet a kevésbé jó. – Viszont ez a kórház Svájcban van. – Elvállaltad? – suttogta pár pillanat néma hallgatás után. A hallottak súlya tonnás kőként esett vállaira. – El – bólintott rá. – Anyád és én jövőhónapban Svájcba költözünk. A nővéreddel már beszéltem, ő mindenképpen itt szeretné befejezni az egyetemet. Neked ugyanígy megadom a döntés jogát: ha szeretnéd, maradhatsz, eladjuk a házat és veszünk neked egy kisebb lakást, amire a nővéred miatt amúgy is szükség lesz, tehát nem teher. Befejezheted itt a középiskolát és ha szeretnéd, akkor nyugodtan jelentkezhetsz itteni egyetemre. Azonban – fordult felé teljes testével, miközben a felesége eléjük csúsztatott két bögre gőzölgő teát. –, ha akarsz, akkor jöhetsz velünk. Jelentkezhetsz egy ottani orvosira. A fiú szótlanul bámult a bögréje mélyére. "Lehet, hogy ez most furán fog hangzani, de örülök, hogy összetörted a szemüvegem."Miért most, mikor minden kezdett a helyére rázódni? – Nem kérünk rá, hogy most dönts – vette át a szót az anya. – Ez egy nehéz helyzet, de remélem tudod, hogy nem akarjuk ráderőltetni, hogy velünk tarts. Svájc nem itt van, te pedig az egész életedet itt élted le eddig, nem elvárásunk feléd, hogy itt hagyd a barátaidat. – Gondolkozni fogok rajta... – állt fel, bögréjével együtt megindulva az emeletre, hogy lemoshassa magáról a mai napot.           Minden olyan idilli volt ma. Yugyeom gyanúsan nyugodt volt, nem piszkálta. Sue végre őszintén mosolygott és tényleg jól érezte magát, ráadásul egy csomó mindenről tudtak beszélni. Maximum a délutáni esőzés jelezhette volna a baj közeledtét, de mégis ki vette azt számításba, mikor minden ennyire jól alakult? Mennie kéne? Maradnia? Nem is szeretne orvosnak tanulni, ráadásul egy szó németet nem beszél, nem hogy németül fejezze be középiskolás tanulmányait, az egyetem kezdéséről nem is beszélve. A szülei viszont mennek, ez el lent döntve. Készen áll arra, hogy egyedül éljen? Hiszen eddig is olyan önálló volt, a szülei éjjel-nappal dolgoztak, nem szokatlan, hogy üres a ház. De vajon az sem lesz szokatlan, ha minduntalan üres lesz és tudja, senki nem fog hazatérni mellé? Lerakta a bögrét az íróasztalára és arccal a párnájába dőlt.