[ÁTÍRÁS ALATT] Repülő Halak

[átírva] V.

Ahol előkerül egy levél.

1.

          – Hé, kölyök – fordult Zac Jinyoung felé, miután Sue kijött a fürdőből. – Van nálam váltóruha, ma itt aludtam volna, menj és tusolj le te is, mert még beteg leszel itt nekem...
– Adok törülközőt! – kapott a fejéhez az itt lakó és visszarohant a fürdőbe.
– Ah, nem, megva...
– Ne hülyéskedj és hagyd, hogy kivételesen én segítsek neked valahogy – nyomott a kezébe egy halványsárga, macimintás törülközőt, majd betessékelte a kicsiny helyiségbe és rácsukta az ajtót.
– Ki ez a srác egyébként? – nyújtott az unokahúgának egy bögre forró teát, majd nekiállt, hogy csináljon egyet a vendégnek is.
– Egy nagyon jó barátom a suliból – kortyolt bele. – Ugye nem kell anyához költöznöm?
– Szó sem lehet róla – ingatta hevesen a fejét. – Mindenképpen velünk maradsz, oké? Holnap már költözhetsz is, csak szereznem kell egy ideiglenes ágyat.
Sue arcára ki volt írva az őrlődés. Ezer meg ezer kérdése lett volna, de nem mindegyikre akart választ is kapni. Frusztráltan túrt a hajába, visszafojtva egy újabb kitörni készülő bőgőrohamot.
Mi is történt pontosan az elmúlt órákban? Inkább tűnik egy fanyar, keserű álomképnek, mint a valóságnak.
          A lakást ezúttal a fürdőből kiszivárgó tusfürdő, és a konyhában gőzölgő tea illatának egyvelege töltötte be. Nem volt alkohol és szemét szag. Az előző éjszakai hosszas takarítás meghozta eredményét, de Sue nem tudta feldolgozni, hogy ez az állapot nem ideiglenes.
– Mi lesz a temetéssel? – bámult a forró, barna folyadékba, aminek felületén halványan visszatükröződött hullámzó arcképe, amit a párás lencséktől csak halványan látott.
– Amint holnap megtudjuk a halál okát, intézzük is. Még ezen a héten sor kerül rá... – ül le unokahúgával szemben.
– Ha kiderül, hogy öngyilkosság volt... – Az arcát ellepte a bögréből felemelkedő gőz. – Azt sosem bocsátom meg magamnak, és anyának sem. Soha.
– Sue... – nyúlt a keze után. – Ha kiderül... Akkor sem a te hibád. Ne gondolj erre.
De az ő hibája. Jobban oda kellett volna tennie magát, többet kellett volna kommunikálnia, nem szabadott volna rettegnie és végképp nem hagynia, hogy ez megtörténjen. Látnia kellett volna az előjelét, de ő nem, ő gyáva módon szemet hunyt, hogy biztos ne boruljanak fel a kényelmes hétköznapja. Hogy biztosan ne legyen rosszabb a helyzet.
Pont emiatt nem jutottak soha egyről a kettőre és nem lett jobb egy fikarcnyit sem.
– Ha jobban odafigyeltem volna – szorította össze apró csíkká az ajkait, ahogyan új könnycseppek futottak le az arcán. – Csak egy kicsit jobban...
Hol romlottak el a dolgok? A válásnál? Vagy a válás utáni évben? Amikor ideköltöztek? Hol?
Hol hibázott a legnagyobbat?
– Figyelj, ez nem rajtad múlott, rendben? – emelte fel az állánál a fejét. – Ma éjszakára itt maradok veled, oké?
– N-ne – szipogta. – A-azt akarom, hogy J-Jinyoung maradjon.
          A fürdőből éppen kisétáló fiú meglepetten nézett Zacre, ahogyan Zac is rá.
– Maradhatok – bólintott rá. – Nem okoz gondot – intézte inkább a nagybácsinak a szavait, mintsem Suenak.
– Akkor kihozom a matracot a szobából – tápászkodott fel. – Ne hibáztasd magad, rendben van? – borzolta össze a lány frissen szárított haját.
Jinyoung törülközővel a fején ült le Sue mellé, aki egy bögre teát csúsztatott évfolyamtársa elé.
Annyira szeretett volna mondani neki valamit, amivel jobbá teheti a helyzetet, de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, így csak egy köszönöm szaladt ki a száján a teáért.
          A nagybácsi hamar kivonszolta a matracot a szobából, az egyik kezében azonban egy levelet szorongatott.
– Sue... – lépett mellé, felé tartva a borítékot.
A lány megtörten bámult a gyűrött, fehér papírra. Úgy vette el Zac kezéből, mintha üvegből lenne és bármelyik pillanatban szilánkosra törhetne.
A boríték egy ketté hajtott, hófehér levelet tartalmazott, amely széthajtva mindössze pár sort fedett fel.