[ÁTÍRÁS ALATT] Repülő Halak

XIX.RÉSZ

1.

Komótos tempóval pakolt utazótáskájába, holnap végre itthagyhatja Genovát és visszatérhet New Yorkba. Bár nem mondja, hogy nem szerette meg a várost, de mégis csak jobb az otthon megszokott körülmények között tengetni a mindennapokat. Valamint, már szörnyen látni akarja Jinyoungot.
Még mindig alig hiszi el, hogy együtt vannak, az egész mesebelinek tűnik és egy csöppet sem valósnak. Főleg innen, Genovából.
- Jó gyorsan bepakoltál - fetreng továbbra is az ágyon YoungJae.

- Nem hoztam túl sok holmit, tehát nem volt nehéz - ránt vállat, majd rávágja a bőrönd tetejét az aljára, de nem cipzározza össze.

- Akkor délután még találkozunk - pattan fel a fiú. - Sok sikert édesanyádhoz... - paskolja meg a vállát finoman, egy bíztató mosoly társaságában, majd távozik.
Sue sóhajt egyet, majd megindul a konyha felé, ahol az anyja készül az ebédhez. Elhatározta, hogy ad egy utolsó esélyt ennek az egésznek és megpróbálja megbeszélni vele a dolgokat. Viszont, ha ez alkalommal sem sikerül, akkor feladja és nem jön többé Genovába. Legalábbis miatta biztos, hogy nem. YoungJae miatt megfontolandó.

Igazság szerint fogalma nem volt, hogy hogyan kezdjen hozzá. Mégis hogyan beszélhetne meg valamint valakivel, amit már számtalanszor próbált, de mindig kudarcba fulladt? Nagyjából sehogy. Mégis illene megpróbálni, hamár holnap végre hazamegy.
- Anya, beszélhetnénk? - áll meg az ajtóban, nekitámaszkodva az ajtófélfának.

- Persze, kincsem, csak egy perc! Beteszem a húst a sütőbe - igazgatja a serpenyőben a csirkét.
Sue a nappaliba sétál és leül a kanapéra. A tévé be van kapcsolva, az anyja valószínűleg azért hagyta így, hogy a konyhából is hallja. Régen is mindig ezt csinálta, mikor még abban a törpe faluban éltek. Bármit csinált, a tévé ment. Varrás, főzés, mosogatás, mosás közben és még sorolhatná.
- Mit szeretnél?
- Beszélni. Megbeszélni. Úgy, hogy nem szólsz közbe, míg végig nem mondtam - szögezi le, mikor pedig az anyja bólint egyet, belekezd. - Sose értettelek. Tényleg soha, egyetlen percig sem. Annyira szép életünk volt, még akkor is, ha apu nem keresett túl sokat és sokszor kellett nélkülöznünk rengeteg mindent, de mégis annyira szép volt. Aztán egyszer csak elkezdtél mindenen hisztizni. A szó legszorosabb értelmében mindenen és...
- Az nem hiszti volt, hanem....
- Megígérted, hogy nem szólsz közbe! - A hangja higgadt, annak ellenére, hogy nem éppen érzi magát nyugodtnak. - Szóval. Elkezdtél hisztizni és az őrületbe kergetted apát, aki az utolsó pillanatig megpróbált ragaszkodni hozzád, de megunta. És én megértettem, hogy megunta, mert baromira idegesítő volt, amit leműveltél. Kiabáltál, mert szerinted apa sosem csinált semmit, pedig a lelkét kidolgozta értünk, kiabáltál, mert tizenkét órás műszakok után aludni mert egy fél órát, kiabáltál mert megsértődtél mindenen, mégha azt viccnek szánta is... Förtelmes voltál és tönkretettél mindent és apa ennek ellenére még a válás után is szeretett. Te meg továbbra is csak kiabáltál, mert "elvett tőled" engem... Pedig én a saját akaratomból maradtam ott és ezt te is nagyon jól tudtad... - Hirtelen megáll és mély levegőt vesz. Csak most vette észre, hogy mennyire hadar. - Akkor miért? Hogy tudtál pár hónap alatt továbblépni, mikor apu évek után sem tudott? Mikor ő a halála pillanatáig nem tudott?
- Ez nem volt annyira egyszerű! - háborodik fel, bár Sue oktalannak tartja. - Apád volt az, aki válókeresetet nyújtott be, nem én.
- Mert olyan voltál, mint egy hárpia! - förmedt rá, pedig kivételesen nem tervezte.
- Látod?! Ezért nem lehet megbeszélni veled semmit! - áll fel a lánya mellől. - Mindig is apádat védted, teljesen mindegy, hogy mi történt.

- Hidd el, ha téged kellett volna védenem, téged védtelek volna - veti utána. - Ugye tudod, hogyha most kisétálsz a nappaliból, akkor soha többé nem látsz engem? - kérdezi, még egy utolsó próbát téve ezzel az egésszel.